Blogbazár
Gábor György: Ligeti Dávid, az ifjú történész és a piaci rés esete – már csak a hozzáértőket kell eltávolíttatni!
Most került csak a kezembe, Berlinben mással voltam elfoglalva. Egy bizonyos Ligeti Dávid, aki amúgy a Veritas Történetkutató Intézet munkatársa, publintott egy jókorát a Magyar Idők nevű kormányfaliújságban.
Voltaképpen a dolog szóra sem érdemes:
a történettudományt a politikai és ideológiai denunciációra felhasználni igyekvő történészi iskola kitaposott módszerének megfelelően feljelenti kollégáit. Nincs ebben semmi új, nagy ennek a hagyománya mifelénk.
Ám amiért szóba hozom a fiatal és akár még komoly politikai-tudománypolitikai karrier előtt álló kolléga irományát, az nem más, mint a történettudományról vallott nézete. Rosszallóan idézi a Nature c. tudományos folyóiratot, amely szerint
“Yet many researchers in Hungary tell Nature they are worried (…) that historians should glorify their country’s past.” Azaz: „Sok (magyar) kutató úgy nyilatkozott a Nature-nek, hogy aggódnak amiatt (…), hogy a történészeknek dicsőíteniük kellene az ország múltját.”
Igen – folytatja mély megvetéssel az ifjú pártpolitiai tudósüdvöske -, jól olvasták. Eljutottunk oda, hogy a hazai történészek egy része amiatt aggódik, hogy a magyar történelemről pozitívan kellene írni…” És még hozzáteszi:
“Aki tárgyilagosan foglalkozik magyar történelemmel, az számos korszakban egyszerűen nem írhat úgy a magyar történelemről, hogy ne dicsőítené a múltat.”
Hagyjuk most, hogy szerzőnk freudi tudattalanjában maga is érezhet valamit,
ezért tesz úgy, mintha a “dicsőíteni valamit” és a “ pozitívan írni valamiről” egypetéjű ikertestvérkék lennének, s ugyanazt jelentenék. Holott egy frászt! A történész persze írhat “pozitív módon” (és persze “negatív módon” is) valamiről, csakhogy mindkét esetben a tágabban vett történeti kontextushoz (folyamatok, tendenciák stb.) képest kaphat bármilyen értékakcentussal bíró megítélést a vizsgált történeti személy, esemény, cselekmény, szándék és következmény. Ezzel szemben a dicsőítés mint (ön)legitimációs forrás legkevésbé a történelmi kontextushoz, sokkal inkább külső, politikai és/vagy ideológiai elvárásokhoz, hatalmi vagy más pozíciók (ön)igazolásához, a személyes érzület, a hit emocionális kifejeződéséhez kapcsolódik.
Ha nem telefonkönyv készül,
hanem a vizsgált, csoportosított, összefüggésbe állított tények narratívája, akkor a narratíva sokféle lehet, beleértve akár a kutató legszemélyesebb olvasatát is, de a dicsőítés semmi más, mint külső – hatalmi, politikai, ideológiai – érdekeknek, szempontnak, emócióknak és elvárásoknak történő megfelelés és megfeleltetés.
A történelem nem dicsőítő tett,
hanem térben és időben zajló, összetett folyamat. Ám aki dicsőít, az legkevésbé történész, sokkal inkább a valóságot az elvárásokhoz igazítani igyekvő, a politikai fennállót a megrendelő képére és hasonlatosságára megbuheráló és megerőszakoló, a múltat puszta eszközként felhasználó, az elmúlt világát meghatározott okokból és célokból a jelen számára instrumentalizáló, fals panegyricusokat zengő vagy hazug mítoszokat fabrikáló udvari alkalmazott.
Ligeti Dávid
a Veritas Történetkutató Intézet munkatársaként gondolkodásához és felfogásához méltó helyen igyekszik kiteljesíteni önmagát. CV-jéből ugyanakkor kiderül, hogy 2002-2008 között az ELTE történelem szakos hallgatója volt. S még mielőtt ítélkeznénk, gondoljunk csak bele: nem valószínű (bár nem is kizárható), hogy az ottani stúdiumai eredményezték ezt a történelmi szemléletet, ám sokkal inkább valószínűsíthető, hogy az ifjú diplomás felfedezett egy jól jövedelmező piaci rést. Most már csak a szakmailag jól teljesítő történész kollégáit kell ellehetetlenítenie, feljelentenie és lejáratnia, hogy életműve beteljesedjék.
A magyar történettudományban Ligeti Dávidnak ismertek az elődei. Igaz, mára már tudható, hogy a feljelentéseken kívül egész életművük egy rakás szart sem ér.
Szerző
