Ez a nap
Magyarország még sokáig viselni fogja Orbán korszakának a nyomát
Akkor is, ha győzne az ellenzék. Elhomályosult a rendszerváltás célja és kérdésessé vált, lehetséges-e a nyugati demokrácia és jólét megvalósítása a magyar viszonyok között.
2010-re minden megkérdőjeleződött, amit a magyar politikai életről addig tudni véltünk. A gazdasági válság sokkja szembesített az ország és a háztartások sebezhetőségével. A megszorítások aláásták a reményt, hogy folyamatos gyarapodás lesz a magyar társadalom – legalábbis a többség – osztályrésze. A 2006-os zavargások és a rendőri fellépés, majd a romák elleni gyilkosságsorozat valószerűvé tették a politikai erőszak és a destabilizáció rémképét. Elhomályosult a rendszerváltás – sokszor ugyan naivnak bélyegzett – célja: a nyugati demokrácia és jólét megvalósítása a magyar viszonyok között lehetséges módon és mértékben.
Mivel a csalódás és kiábrándulás baloldali-liberális kormány idején történt, annak tevékenységétől nem függetlenül, a politikai következmények közé tartozott a választók beállítódásának tömeges jobbra tolódása, az MSZP támogatottságának beszakadása, az SZDSZ kiszenvedése. A baloldali-liberális blokk összeomlása hosszú időre megszüntette a váltógazdálkodást, és e politikai mező máig tartó zűrzavarát idézte elő – írja Lakner Zoltán politológus a 168 Órában.
A megkapaszkodás halványan pislákoló reményét oltotta ki a gazdasági világválság 2008 őszén. A kormány képtelen volt elkerülni az újabb megszorításokat, és nem tudta szétteríteni az értük vállalt politikai felelősséget sem. Orbán újult erővel képviselte, hogy a rossz helyzetért a kormány a hibás, amit tetéz, hogy rossz megoldást, megszorítást erőltet az országra.
Orbán jóformán minden hatalmi csomópontot elfoglalt
A „fülkeforradalom” után a kétharmados gépezet azonnal működésbe lépett. Alkotmányba iktatták a határon túli magyarok kettős állampolgárságát, visszamenőleges győzelmet aratva a baloldal felett, és előkészítve a szavazati jog külhoni kiterjesztését. 2014-ben a határon túli voksok 95 százaléka jutott a Fidesznek.
A kormánypárt elvette az akkor még renitenskedő Alkotmánybíróság hatáskörét költségvetési ügyekben, illetve több lépésben el is foglalta a testületet.
A 2011 márciusában benyújtott Alaptörvény-tervezetet alig egy hónappal később megszavazta a Fidesz–KDNP. Ennek alapján sarkalatos törvények sora született, köztük a választási törvény, és több ciklusra szóló személyi döntéseket hoztak. Az „országátrendezés” során meggyengítették az önkormányzatokat, központosították a közigazgatást. Orbán jóformán minden hatalmi csomópontot elfoglalt, megalkotta a választásos autokrácia illiberális keretrendszerét. Ha pedig a formálisan rendelkezésére álló eszközök már nem elegendők célja eléréséhez – ilyen helyzet 2015 februárja, a kétharmad elvesztése után állt elő –, akkor akár feles többséggel is elfogadtat kétharmadot igénylő változtatásokat az engedelmes parlamenti többséggel és Áder János államfővel.
A gazdaságpolitika alapja az olcsó munkaerő
Az unortodox gazdaságpolitika kivitelezése nem ment ennyire könnyen: Orbánt miniszterelnöksége első napjaiban szembesítették Brüsszelben azzal, hogy a Bajnai-kormány által meghatározott költségvetési pályát tartania kell. A deficit és az államadósság csökkentésének mesterterve ezt követően született: a kormány elvette a magánnyugdíjpénztári megtakarításokat, és ebből a háromezermilliárd forintból kistafírozta a büdzsét. Széll Kálmán Terv címszó alatt súlyos megszorításokat vezettek be, százmilliárdokat vonva el az egészségügytől, az oktatástól és a szociális rendszertől.
Közben viszont az adó- és munkajogi szabályozásban a kormány máig kiszolgálja a köreit nem zavaró multicégeket és a lojális hazai nagyvállalkozókat. Akiknek a portfólióját meg akarta szerezni, azokra külön szabályozást vezetett be, közpénzt nem kímélve kivásárolta vagy kiszorította a piacról, vállalva a szintén közpénzt igénylő bírósági eljárást és büntetést.
A rezsicsökkentéssel és a feladatát kiterjesztőleg értelmező Matolcsy-féle Magyar Nemzeti Bank tevékenységével teljessé vált a kíméletlen neoliberalizmus és a voluntarista állami beavatkozás sajátos elegyeként jellemezhető „magyar modell”. Ennek alapja az olcsó, hatásos érdekvédelem nélküli munkaerő, amelynek nagy tömegéről az egyenlőtlen oktatási rendszer alsóháza és a közmunkarendszer gondoskodik.
Akik mindenkinél nagyságrendekkel jobban járnak: a rendszer oligarchái. Ők azok, akiket táplál „a kormány legfőbb politikája”, amit mindenki más korrupciónak nevez.
Nem szakértők kellenek, hanem lojális végrehajtók
A propagandaháború több mint kommunikációs térfoglalás: fokozatosan felváltotta magát a kormányzást. Orbán ugyanis szakított azzal a felfogással, hogy a kormányzás célja szakpolitikák előállítása, amelyek ügyes kommunikálása révén a lehető legtöbb szavazót próbálja megnyerni a kormánypárt. A magyar miniszterelnök vélekedéseket, érzelmeket, azonosulási felületeket, élményeket árusít. Nem hagyományos értelemben vett szakértőkre és hivatalnokseregre tart igényt, hanem élesre töltött ötletembereket, skrupulusok nélküli projektmenedzsereket, lojális végrehajtókat alkalmaz.
A kormány szinte az első pillanattól kezdve konfliktusba került az uniós intézményekkel és számos nyugati szövetséges országgal az alkotmányos átrendezés, a média elfoglalása, majd a külpolitikai irányvonal miatt.
Túlzás lenne állítani, hogy Orbán mindent előre megtervezett az elmúlt nyolc évben. Valószínűleg közelebb áll az igazsághoz, hogy a NER öntőformáját stratégiai döntések alakították ki, fenntartását szolgálja az erős hűbéresi és jobbágyi fegyelem, de a politikacsinálás mindennapjait rögtönzések és hibák tarkítják.
Az ellenzék szilánkosabb, mint valaha
A Fidesz fölényének megőrzésében döntő szerepet játszott az is, hogy míg 2010 előtt volt egységes, domináns ellenzéki erő, amely kihasználhatta a kormányerők megroggyanását, addig a Fidesznek ilyen ellenzéke nincs. Az MSZP és a Jobbik kiemelkedési kísérletei nem értek célt, s most, hetven nappal a következő parlamenti választás előtt az ellenzék szilánkosabb, mint valaha.
De ha győzne is, Orbán korszakának nyomát sokáig magán fogja viselni Magyarország. Minél tovább engedik maradni, annál inkább.
(Forrás: 168 Óra)
Szerző
