Napló Hungarikum 4. – Az alkalmatlan és az esélytelen

Kedves naplóm! Ma reggel az volt az első gondolatom: az a hülye, aki nem úgy gondolkodik a világról, mint én. Kávézás közben ízibe‘ a Törvény Keretei Között Mérsékelten Haladók Pártjának törzstagsága elé tártam e vélekedést, mire hitvesem „egy nyájas idegorvos mosolyával“ (R.J.) azt javasolta, hogy gyógyíttassam magam, de mielőbb.

Délelőtt hivatali tisztemnek megfelelően (utóvégre pártelnök vagyok) bolyongtam a világhálón, s az előválasztási tévévita felidézése és fejleményeinek futólagos áttekintése arról győzött meg, hogy a honi politikai palettán – no nem egészen azonos súllyal – rajtam kívül még legalább két, hozzám hasonlóan vélekedő szereplő van: az egyik a mi hivatalban levő kegyes kegyurunk, Orbán Viktor, a másik Márki-Zay Péter, aki éppen mostanában készül nagy erővel a kegyúri székbe. A kipcsak fősámán világlását már unalomig ismerjük, a nemzet vezéri szerepére csak néhány hete keményen ácsingózó MZP politikusi jellemvonásai nagyjából mostanában rajzolódnak ki, s valójában ennek láttán-hallatán méláztam el saját kiválóságom korlátain, s szembesültem azzal, hogy a “hülye, aki nem úgy gondolja“ állaspontot helyes lenne elvetni, de legalább erőteljesen árnyalni kéne. Jómagam ezennel megkövetek mindenkit, akit e rosszkedvű reggelen (ha csak úgy magamban is) politikai retardáltnak neveztem csupán azért, mert képes volt MZP neve mellé húzni az „X“-et, hiszen bármely választópolgárnak elvitathatatlan joga, hogy arra szavazzon, akire tetszik. És őt ezért nem érheti gáncs, mert abban a normális országban, amelynek megszületését e szavazás révén is reméljük, ez a dolgok normális rendje.

1./ Az alkalmatlan és az esélytelen

Hogy mi lenne a dolgok normális rendje, azt az alkalmatlan, de esélyes, és az alkalmas, de esélytelen jelöltek cívódással fűszerezett nyilvános vitája nagyjából eldöntötte. Országunkban a közélet egyelőre nemigen nevezhető normálisnak azon mérce szerint, amely alapján Európa nagyobb részén a normalitást minősítik. Ilyeténképpen a jelenlegi előválasztási versengés sem minősíthető szokványosnak – már csak azért sem, mert a dolognak közjogi következménye nincs. Ugyanakkor politikai hitvallásuk szerint egymástól lényegesen eltérő nézeteket valló csoportosulások kötöttek szövetséget annak érdekében, hogy leváltsák az ország ártalmára működő maffiát és annak vezetőjét. Következésképp ez az előválasztás sem valami normális csatározás, hanem törekvés a szavazók szerint a feladatra leginkább alkalmas vezető kiválasztására. A versengő felek azonos végcélért fáradoznak, s amikor kijelentik: én akarom ezt a fel-adatot, és alkalmas vagyok rá, ebbe nem fér bele riválisuk pocskondiázása. Ez pontosan az az állapot, amikor a jelölt kinyilvánítja: mindenki más hülye, csak az a jó haza-fi, aki engem támogat, csak abban csillan az értelem szikrája, aki rám szavaz, a többi-ek pedig…Na nem folytatom. Ebből végképp elegem volt a legutóbbi 30 évben, amióta Orbán Viktor szerepel a magyar közéletben. Békességet szeretnék! Ennek első és szükséges, de korántsem elégséges feltétele Orbán Viktor eltávolítása a hatalomból sőt a közéletből. De az előválasztáson szavazóknak nem csak azt kell mérlegelniük, hogy ki esélyesebb Orbánt legyőzni, hanem azonos súllyal azt is, hogy ki képes majd – parlamenti hátországában ezzel a fölöttébb érdekes tagoltságú többséggel – kormányozni, vagyis sikerre vinni a súlyos alkukban megszülető közös nemzeti programot és békét teremteni magyar és magyar között. No már, ha egyáltalán győz az ellenzék. Mert már sokan úgy beszélnek, mintha ez elintézett ügy lenne, mintha az ellenzék már győzött volna. Pedig hol vagyunk még ettől?! Még az sem biztos, hogy lesz választás, mert a kormány – amilyen hanyagul kezeli a járvány erősödését – például nagy hirtelen indokoltnak láthatja a kór miatt a kivételes állapot bevezetését, s engedelmes parlamentjével elhalasztathatja a választást. De ennek Európa nem örülne, ez tehát csak a végső eset lehet, ha Orbán Viktor valamely ok miatt (például a 7. cikkely életbe léptetése, Magyarország szavazati jogának felfüggesztése esetén) kénytelen lenne (idő előtt) be-jelenteni kilépésünket az Európai Unióból. (Meggyőződésem: ha győz, ezt mihamar megteszi.) De ha a választásra időben sor kerül, mi a garancia az ellenzék győzelmére? A kormány novembertől jövő tavaszig készpénzen igyekszik a választók hajlandóságát megnyerni, s meglehet, sikere lesz. Az ellenzék minden sunyi fideszes választási umbuldára számíthat, és nem lesz jogi fórum, amely akár tettenérés esetén a választási hamisítókat elmarasztalná. Végezetül még az is lehet, hogy az ellenőrizetlen és ellen-őrizhetetlen számítógépes összesítő rendszerben már most rögzítették a kívánatos végeredményeket, s a Fidesz ismét kétharmadot szerez a választók (jóval?) kevesebb mint 50 százalékos támogatásával.
Ma a kocsmában sörellenőrzés közben ismét kísérletet tettem a politikai csatamezőn kívül elhelyezkedő TKKMHP kültagjainak politikai megszondázására, de a többség csak azt a határozati javaslatot támogatta, hogy mivel ma meleg a sör, szóljak a pultosnak, hogy gondoskodjak a tagság kenyere minőségének javításáról és fejezzem be a politikai süketelést. Akkor most így teszek.

2./ Márvány és arany a vasútnak

Így, hogy a tagság kemény és egyenes felszólítására befejeztem a politikai okoskodást, talán az lesz a helyes, ha a naplómban (és a kocsmai gyűlésen) ismét a való élet tényeiről teszek említést. Naplómban korábban bámulattal emlékeztem meg a Déli Körvasút hat kilométeres szakaszának költségelőirányzatáról, amely szerint e vasút egy métere 56 millió forintba kerülne. Az egész táv 338 milliárd forint közpénzt emésztene fel, holott független szakértők szerint a szakasz cakumpakk megépíthető lenne 50 milliárdból. Orbán Balázs, a Miniszterelnökség parlamenti és stratégiai ügyekért felelős államtitkára (jaj, de szép titulus 6 km vasút megépítéséhez) a nyilvánosság előtt válaszolt a kétkedőknek, azt írta: „A sajtóban megjelent, hivatkozási alapul szolgáló „szakértői” számítások felszínesek, a beruházás számos aspektusát figyelmen kívül hagyják. A városi környezetben ugyanis számos egyéb költségelemmel kell számolni.“ Részletezte is ezeket az aspektusokat, de tekintettel a párttagság nagyon is véges tűrőképességére, ezekre a taggyűlésen nem tértünk ki, mert úgy tetszik, kormánykörökben a pimasz költséghazudozásnak nincs összeghatára. (Felteszem, a felhasználni tervezett anyagok között szerepel a carrarai márvány támfalnak, és a 14 karátos aranyból készült talpfa és sín, mint városi környezeti kellék.) Ugyanakkor egyhangúlag határozatba foglaltuk: programot kínálunk a magas (név)rokoni kapcsolatokkal büszkélkedő államtitkárnak, hogy szabadidejében hová menjen, de mielőbb. Mi pedig ezzel a végzéssel befejeztük a taggyűlést, ki-ki nekilátott magán-teendői elvégzésének.

3./ A jogbiztonság új bástyája

Otthonomba térve még vacsora előtt gyors pillantást vetettem a hírfolyamra, s nem kis elképedéssel fedeztem fel, hogy Varga Judit igazságügyi miniszter új törvénytervezetet nyújtott be a Ház elé, miszerint a legfőbb ügyészt ezentúl ne sima többséggel, hanem csak kétharmaddal lehessen leváltani. Vajon a Fidesz felkészül a választási bukásra, vagy csak – biztos, ami biztos -, óvja fontos hatalmi pozícióit?
A kormány fölöttébb észszerű indoklást eszelt ki: a legfőbb ügyészt megválasztani is csak kétharmados többséggel lehet, helyes lenne, ha állásából elküldeni is csak két-harmaddal lehetne. Na ez már döfi!. Ez lenne a jogbiztonság új bástyája Magyarországon. Lelki szemeimmel már látom, amint Polt Péter lecsukatja a majdani elszámoltatás során lebukott fideszes tolvajok hadát .Szép lesz. (Hacsak kormányváltás után az első pillanatban mégis nyugdíjba nem küldik.)

(A cikk folytatása sok más érdekességgel együtt a Respublika.hu. oldalon olvasható.)

Előzmény

Napló hungarikum 2. október 6 – Száz vasutat ezeret csináljatok…”