Ne múljon el péntek Orbán nélkül! – Olimpiai „mélyen szántás” amúgy karmelitásan

Orbán Viktor nagy kedvence Szőlősi György, aki maga a „Nemzeti sport”, gondoskodik róla, hogy ezen a pénteken is legyen, aki alákérdez a magyar kormányfőnek. Ezúttal látszólag, de csak látszólag, az olimpia értékelése a téma. Sokkal többről, rólunk valamennyiünkről szól a nagyon is NER-esre sikeredett beszélgetés. 

Orbán Viktor: amit nekünk kellene megnyerni, annak meg is nyerjük a felét

– Nagyjából ez is történt, de mely számokat tartotta nyerhetőnek, megnyerendőnek?
– Három aranyra gondoltam a vívóktól, hogy a kardcsapatot, a kard egyénit és a párbajtőrt be fogjuk húzni. Úszásban kettőt mondtam, az egyiket Milák Kristófnak és egyet Hosszú Katinkának, aki nem tudta ezt a sok hónapos kiesést az edzésmunkája sajátosságai miatt pótolni.

– Aztán látványosan kiállt mellette. Miért?
– Mert aki egyszer bajnok, mindig bajnok. Tegye fel a kezét, akinek a tiszteletére eljátszották már a magyar himnuszt egy világversenyen, felhúzták a magyar zászlót! Nem sokan vannak, és ők minden tiszteletet megérdemelnek.

– Rendben, ez eddig öt arany. Folytassuk!
– Jövendöltem négy aranyat a kajak-kenura, mert azt gondoltam, hogy hármat hoznak a lányok és még egyet Kopasz Bálint. Tótka Sándor győzelme meglepetés volt számomra. Vitorlázásban is azt gondoltam, hogy mi vagyunk a legjobbak, Berecz Zsombor a legjobb. És lövészetben elhittem, hogy van két aranyesélyünk, a nemzetközi sajtó is ezt írta, és egy birkózóarannyal is számoltam. A póló és az öttusa ugyanakkor természeténél fogva – habár rengeteg meló – bizonytalan, mint a kutya vacsorája.

A borzongató sorskérdés

– Nos, igen, ezeknek az esélyeknek a nagy részét érmekre is váltották a sportolóink, feledhetetlen élményeket szerezve megint a magyaroknak. Pedig sokáig azért is aggódtunk, hogy lesz-e egyáltalán olimpia, sőt sokan mondták még Japánban is, hogy most nem ez a legfontosabb. Fontos-e, s ha igen, miért fontos az emberiségnek és a magyarságnak az olimpia?
– Amikor nincs háború, a nemzetek akkor is össze akarják mérni tehetségüket, erejüket, ez a kísértés nem vész ki az emberiségből soha. Ennek a nagyszerű, békés, ám hasonlóan könyörtelen formája az olimpia. A tudomány, a sport és a kultúra az a közeg, ahol békeidőben a nemzetek versenyző ösztönei megnyilvánulnak. Minden nemzetben létezik egy meggyőződés, hogy ő valami egyedülit képvisel, amit más senki, és ami a leglátványosabban a bajnokokban, a győztesekben testesül meg. Amitől valaki magyar, román, amerikai vagy éppen német. Az olimpia pedig azért különösen érdekes, mert az egyetlen olyan verseny, amihez a világ sportolói, bajnokai az életük és a pályafutásuk ciklusait igazítják. Itt fejtik ki a legnagyobb energiát, erre vetül a legnagyobb figyelem, itt akar mindenki a legjobb lenni. Ezért a nemzetek közötti békés versengésnek az olimpia kitüntetett terepe.

Van olyan ország, amelyik ezt bevallja, van, amelyik kevésbé. Magyarország esetében az olimpia megkérdőjelezhetetlen tradíció. Hiszen mit tud hozzátenni egy tízmilliós ország az emberiséghez?

A gazdaságban a lehetőségeink korlátozottak, tehetségben azonban a határ a csillagos ég, nem a számosság, hanem a minőség számít, meg a versenyképesség, az eltökéltség, a bátorság.

A magyar a világ egyik legversenyképesebb nemzete. Ez így van a gazdaságban és a tudományban is, de leglátványosabban a sportban mutatkozik meg, azon belül is leginkább az olimpián. A magyar versenyképesség meg az olimpia a magyar emberek fejében közel van egymáshoz. Nem mondom, hogy tökéletesen pontos mérce, de az olimpiai szereplésünk valamit mindig elárul arról, hogy éppen milyen állapotban van a hazánk.

Jönnek a katonák?

– S a tokiói hat arany milyen állapotot jelez? Magas labda, hogy éppen a duplája mondjuk a 2008-as pekingi háromnak. De az érmek számában Sydneyt, Athént, Londont és Riót is felülmúltuk.
– Pekingben három bajnokunk volt, három hősünk volt, most meg kétszer annyi. De ami igazán érdekes, hogy Rióban a nők mentették meg a haza becsületét, a nyolcból hét aranyat nyertek a nők és egyet a férfiak. Most meg a férfiak hozták egy kivétellel az összes aranyat. Ha egyszer sikerülne összhangba hozni a kettőt, akkor egy Helsinkihez hasonló eredményt is fel tudnánk mutatni. A magyar sportnak ezt a kettősségét most is érzékelem.

Legutóbb már el voltam keseredve, hogy a férfiaknak nem sikerül. Annyi kihívás éri a modern korban a férfiak világát, a férfias erények nincsenek megbecsülve, a fizikum, a családért való felelősség, a gondoskodáshoz szükséges lelki és fizikai erő tisztelete szinte eltűnt a világból. A férfiembert meg ez hajtja, a sportteljesítménye is ebből fakad.

De ha megnézi valaki a Tokióban aranyérmes magyar férfiakat, ők nemcsak, hogy bajnokok, hanem férfi idolok. Sportolók, akikre mutatva azt mondhatjuk az unokáinknak, hogy látod, így néz ki egy férfi. Így néz ki a fizikuma, ilyen a lelkiereje, így harcol, így szereti a családját, és így tesz fel az életéből, ha kell, tíz évet egy célra.

A magyarok, akik most nyertek, nagy szolgálatot tettek a hazának, és az ő segítségükkel talán visszahozhatjuk a férfieszményt is a magyar életbe. A női eszmény mindig is erős volt, a magyar nagyasszonyokra, ha baj van, mindig lehet számítani, az egri nőktől az olimpiai bajnokainkig, ott sosem volt hiba.

– Az érmesek közül többen is katonatisztek.
– Biztos vagyok abban, hogy a hadsereg újjáépítése, a mindennapos iskolai testnevelés bevezetése és az, hogy a férfi sportolóink újra felkapaszkodtak a dobogó tetejére, és hogy ismét vannak futballista példaképeink, ez így együtt jót fog tenni Magyarországnak. Mindez óriási segítség a gyerekek nevelésében.

Olimpia, járványok, és migráció

A beszélgetés vége felé előkerül a kormányfő két legfontosabb paripája, különösen így választási kampányévben a a „vészterhes idők” és a migráció is.

– Mégis, tavaly még az olimpia is elmaradt, amire csak világháborúk idején volt példa az elmúlt száz évben. Megingott hát a kultúránk egyik legstabilabbnak hitt oszlopa is?
– Abban mindenki egyetért, hogy vészterhes idők jönnek az emberiség számára, mert itt vannak a járványok, a migrációs hullámok, sújt bennünket az éghajlatváltozás, és azzal, hogy a hidegháborút megnyerő Nyugat vezetői és világszervező pozíciója is megkérdőjeleződött, rengeteg bizonytalanság keletkezett a világban. Veszélyes idők jönnek, észnél kell lenni.

Mi persze jobbak vagyunk mint a japán szervezők

– Bár végül meglett az olimpia, de ezen veszélyekre emlékeztettek a tokiói létesítmények üres lelátói is, szemben mondjuk a Formula–1-es Magyar Nagydíj több mint ötvenezer nézőjével, vagy a telt házas júniusi budapesti Eb-meccsekkel.
– Együttérzek a japánokkal, mert egy nemzet számára fájdalmas lehet, ha azok után, hogy egy évtizeden keresztül készül, hogy megrendezze a világ valaha volt legszebb, legfelemelőbb olimpiáját, végül egy válságolimpiát kell menedzselnie.

Az is nyilvánvaló, hogyha az olimpiát mi rendezhettük volna, akkor lezajlott volna éppúgy, mint az Európa-bajnokság, telt házzal, nyitva, gond nélkül. Mert a járvány kezelésének, bár ebben nem osztanak érmet, az egyik dobogósa biztosan Magyarország. Miután van elegendő vakcinánk, és mindenkit be tudunk oltani, mindenkinek a saját felelőssége is, hogy gondoskodjon a saját biztonságáról. És a magyarok elfogadták, hogy a beoltott emberek visszatérhessenek a normális élethez, és ebben ne akadályozhassák őket azok, akik meg nem vették fel az oltást. Ezért vagyunk képesek arra, hogy a sportrendezvényeinket azoknak, akik védettek, azaz a lakosság jó kétharmada számára látogathatóvá tegyük.

Hoppá, hogy is van ez?

– A napokban azonban kiderült, hogy most már 2032-re sem remélhetünk budapesti olimpiát, mert akkor az ausztráliai Brisbane lesz a házigazda. Végleg elúszott a lehetőség?
– Olimpiát csak nemzeti egységben lehet szervezni. Magyarországnak volt egy történelmi lehetősége, amikor megszerezhette volna az olimpia rendezésének a jogát, de nem tudtuk megmutatni az ehhez szükséges nemzeti egységet. Ennek persze van politikai oka is, mert volt, aki attól remélt politikai hasznot, hogy nemet mond, és nemet mondat nagyon sok emberrel az olimpiára.

De az igazság az, hogy kicsit korán jött a lehetőség, mert a nemzet még nem volt egységes abban a meggyőződésében, hogy Magyarország olyan ország, amely gazdaságilag nem önmagát megterhelve, hanem egy olimpiából hatalmas hasznot húzva képes megrendezni az olimpiát. Azóta eltelt négy év, és most sokkal nagyobb azoknak a magyaroknak a száma, akik látják, hogy azok a szállodafejlesztések, útfejlesztések, amelyek az olimpiához szükségesek, az olimpiától függetlenül is megtörténtek.

Nem az olimpia miatt kellett fejlesztésekbe vágnunk, a fejlődésünk az olimpiától függetlenül kikövetelte ezt, ezért ma sokkal inkább készen állnánk egy olimpiára. 2017-ben nagy esélyünk lett volna a rendezésre, ma nincs esélyünk nyerni, pedig 2021-ben sokkal inkább készen állnánk, mint amennyire 2017-ben készen álltunk.

Ez a hajó most elment – egyelőre. De az olimpia megrendezése egy magyarnak örök álom. Olyan szerelem, amelynek sosincs vége. A szükséges képességek, a sport szeretete, a sport fontossága, a nemzeti érzés, a gazdasági erő, a kultúra, mind megvannak, meg is maradnak. Ezért, bár lehet, hogy mi már nem érjük meg, de lesz magyar olimpia. Bennünket kicsinyes okokból, politikai haszonlesésből most el lehetett ütni az olimpia rendezésétől, de a magyaroktól nem lehet elvenni ezt az álmot. Minden évben erősebbek vagyunk, minden évben felkészültebbek vagyunk, minden évben jobban néz ki az ország, minden évben nyilvánvalóbb, hogy Magyarország méltó egy olimpia megrendezésére.

(Olvassa el az interjút a maga teljességében  a Nemzeti sport oldalán!)

Egy a csillagórák közül

A közmilliók gurulnak rendületlenül a 2017-es vizes világbajnokságra - Elképzelik, mit jelentett volna az olimpia-rendezés?

Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok! - Sporttörténelmet írt!