Kiemelt hírek
Páros lábbal szált Orbánba a Magyar Nemzet – Le a fejjel?
Ki hitte volna, hogy egyszer eljutunk odáig, hogy már Pilhál György, sőt maga Bencsik András is rátámad Orbánra – ijedtükben alaposan megharapdálva Viktor gazda étel osztó kezét.
Mi jöhet még?
Pilhál a Magyar Nemzetben Bencsiktől veszi a felütést és így kezdi alighanem korszakváltó, legalábbis saját pályáján, cikkét:
„Bencsik Gábor Facebook-bejegyzését olvasom. A sajnálatos októberi – 13-i! – események okain töpreng. Meg a jászberényi kettős vereségen. Azt írja, egyre több embert irritál a Fidesz. Úgy egészében. Miközben többségük elismeri a magyar gazdaság teljesítményeit, egyetért a nemzeti célokkal, a határkerítést is támogatja – mégis. Sokan haragszanak a kormányra. Szerinte a polgárokkal való együttműködés módja az, ami sokakat idegesít. Eltűnt az emberi hang, a tévedéseket őszintén bevalló, az eredményeket bemutató, a másféle véleményre is kíváncsi, párbeszédre hajlandó magatartás, helyette agytrösztökben kimunkált, közvélemény-kutatásokon megmért üzenetek vannak, meg izomból politizálás, véli Bencsik.”
Majd egy gyors váltással bekapcsolja a témába a sajtóklubos Szentesi Zöldi Lászlót is:
„Ami Jászberényben történt, az országos jelentőségű. A fiatalok nyerték meg a választást az ellenzéknek, mert sikerült őket becsatornázni. Nincs mese, vissza kell találni a néphez, nem elég csupán újragombolni a kabátot.”
Ő már akkor bátor volt, amikor még nem…
Ezt követi Pilhál néhány évvel ez előtt nagyon bátran -címzett nélkül- írt nyílt levelének részlete:
„Ezt most végre meg kell beszélnünk! […] Te is érzed: ami most közöttünk történik, már nem a régi. Amikor először találkoztunk, egymásra mosolyogtunk, és te azt mondtad: Hallgass a szívedre! És mi hallgattunk, mentünk utánad. Veled. Nem bántuk meg. Szép volt, fölemelő, még akkor is, ha olykor beleszaladtunk valami rosszba. […] A gondjainkat megosztottuk, kibeszéltük, s ha összekaptunk is néha, annak sem volt éle. Egymásért civódtunk. Akkor még őszinte voltál! […] Már nincsenek közöttünk őszinte tereferék. Egyre ritkább, hogy végighallgatsz bennünket. Ha mégis, akkor sem érdekel igazán a mi véleményünk. Teszed, amit jónak látsz. […] Kiállunk melletted, pedig igazából már csak kevesen tudják, mi van körülötted. Te tényleg úgy érzed, még minden a régi? Nem lehet, hogy tévedsz? Te megszoktál, és túlléptél rajtunk. Talán mert tudod, hogy mi itt vagyunk, a híveid maradunk, velünk bármit megtehetsz. […] Ne tedd! Legyél újra a régi, a kedves, a szerethető!
Hivatalos visszajelzést nem kaptam a fricskámra, csöndes, visszafogott kézszorítást annál többet.
Azok voltak a daliás idők, kár, hogy a daliák utána mentek a lecsóba….
A szerző a későbbiekben a daliás múlt egyik fontos elemeként említi a polgári köröket, amelyek tagjait azonban a Fidesz csak addig dédelgette, ameddig a hatalomba kerüléshez fontosak voltak, azóta szó sem esik róluk:
„Még abban az évben tízezernél több polgári kör alakult. Minden ellenzéki politikus kiment a terepre, a nép közé. Pezsgőbb nemzeti buzgalmat már régen látott az ország. Csodát csináltak a polgári körök. Magam is jártam a vidéket, vitákra, lakossági fórumokra hívtak, szinte alig maradt üres hétvégém. Még a jelszóra is emlékszem: „Készenlét és mozdulás, ha eljön az idő!”.
És 2010-ben, a választás előtt ez állt a Fidesz-plakátokon: „Itt az idő!”
Aztán, mindjárt az első kétharmad után, máról holnapra elfelejtették a polgári köröket. Már nem volt kíváncsi rájuk a politika. Kinőtte őket. Levetette, mint egy megunt ruhát. A polgár – a lelkes, csupa szív aktivista – megtette a kötelességét. A polgár mehet… Vele együtt, ahogyan Bencsik is írja, szép lassan „eltűnt az emberi hang”… Most látni csak”, milyen kár.
Végezetül, a mester még vissza sírja a régi dicsőséget, és ahelyett, hogy egy az újabb időkhöz alkalmazkodó újabb innovációt kérne számon, ajánlana ismét a nútba réved, és éppen az a Fidesz oldali össznépi révedés lesz majd a bukásuk legfontosabb oka.
„Happy end nincs? De lehetne. Újraszervezni a polgári köröket. Igen. Újra kimenni a nép közé, megfújni a kürtöt (Lehelé ott van, épp az elveszett Jászberényben), és megtalálni hozzá azt az eltűnt hangot.”
Eredeti cikk itt olvasható.
