Banánköztársaság
Szanyi Tibor: foglalkozása: milliárdos üzletember
Sajnos kevés remény van arra, hogy Orbán Viktor szerepeljen a Nagy Ő sorozatban. Ehhez ugyanis facérnak kellene lennie, ami merő PR okokból nem várható. A többi stimmel. Pénze, milliárdja annyi, mint a pelyva, a szépsége pedig a magyar hagyományok szintjén – ugye hát – nem fontos.
Sokan azzal a gyanúval illetik a magyar miniszterelnököt, hogy Moszkva markában van, hiszen 2009-ig aligha volt nála “oroszellenesebb” politikus Európában, aztán egy Putyinnal való szentpétervári találkozót követően hirtelen a legnagyobb “oroszbaráttá” változott.
Mi történhetett?
Nos, szinte semmi. Business as usual, vagyis mindössze normál üzletmenet áll a háttérben. 2009-ben nem lehetett melléfogni azzal, hogy Orbán volt a kormányfői poszt várományosa, így nulla kockázattal lehetett vele üzletelni. Putyin is elvi alapon tisztázhatta az orosz-magyar kereskedelem fényes jövőjét. Szovjet hagyományként ugyanis kétféleképpen lehet Moszkvában állami gazdasági egyezményeket kötni. Az egyik olyan nyugatias, azaz tényleg piaci megoldás, a másik viszont keleties, tehát jól megbeszélik, hogy kinek mi jár. Ez utóbbira van is egy igazi jogi formula, amit “vevőkijelölési jognak” neveznek. Ez a piacgazdaságban fura “jog” azt jelenti, hogy a felek megállapodnak a szóba jöhető bonyolítók mibenlétéről, vagyis az államközi kereskedelembe a kijelölteken túl senki más nem férkőzhet be, továbbá minden titkos. A nagyközönség csak annyit tudhat, hogy gáz és olaj, és kész!
Az orosz oldalon nyilván ugyanúgy bennfentes a buli, s nem úgy van az, hogy csak úgy akárkitől vásárolgasson a magyar fél
Ennek megfelelően az oroszok sem szólnak bele a magyar fél kijelöléseibe, így a látszólag világpiaci képletből teljesen ki lehet kapcsolni a piacot. Ki is kapcsolják, s ez a magyarázata annak, hogy minálunk az orosz olaj és gáz valahogy évtizedek óta mindig kb. 10 százalékkal drágább, mint az aktuális világpiacon elérhető nafta, de ennyit “értelemszerűen” áldozni kell az “ellátásbiztonságra”, ami valahogy mégis kutyavacsorájaként szokott alakulni.
Ha a szállításban, a feldolgozásban és a kereskedelemben ismerhető haszonkulcsokból indulunk ki, akkor a pénzmozgás bő 40 százaléka az orosz, illetve magyar kiválasztottak bukszájában landol, ami testvériesen megfelezve is tekintetes summa, s ne csodálkozzunk, ha az érintettek nem szívesen válnának meg évi pár milliárd eurónyi potyapénztől.
Amikor Orbánt Putyin társaságában felettébb idegesnek látjuk, annak bizony az az oka, hogy ez az üzlet borotvaélen táncol
Az oroszok ugyanis bármikor tehetnek burkolt utalást a szépen alakuló seftelés végére, például egy olyan mondat, hogy “Magyarországot a többi európai partnerhez hasonlóan fogjuk kiszolgálni”, alighanem kékké változtatná a magyar miniszterelnök fejét. Innentől kezdve az orbáni pávatánc tojástánccá alakul át. A feladat tényleg nehéz. Mivel a magyar gazdaság ezerrel függ például a német befektetők jóindulatától, ezért valamennyire Brüsszelben és Berlinben is el kell játszani a jófiút, így némi pufogás közepette, de a magyar kormány szép sorban és maradéktalanul megszavazta az oroszokkal szembeni ún. szankciókat. A “vevőkijelölési jogot”, pontosabban az oroszok hangulatát ez kevésbé zavarja ahhoz képest, hogy számukra ugyanaz a legfontosabb, ami az EU-nak is, csak éppen fordított előjellel: az egyik legkeményebb valuta az európai egység léte, vagy nem léte.
Ennél fogva Orbánéknak úgy kell feszegetniük az európai egységet, hogy az maradandó károkat mégse okozzon Brüsszelben, de a Kremlben is elégedettek legyenek.
Így jutunk el a kávészünetekig
Javaslom, senki ne gondolja azt, hogy a német kancellár csak úgy kiküldheti bármelyik kollégáját a szavazások előtt. Ez akkor működik, ha le van egyeztetve. Nem mellesleg a szavazástól való távolmaradás nem csupán Brüsszelben ismert játék. Hasonlókat a Magyar Országgyűlésben is láthatunk bőséggel. Ám az ilyesmi sohasem spontán cselekedet, mindig tartozik hozzá előzetes megfontolás és koordináció. Esetünkben Charles Michel, az Európai Tanács elnöke térképezte fel a lehetőségeket budapesti látogatásakor, erről számot adott minimum a két legfontosabb európai vezetőnek, akik megosztották a feladatot. Macron Párizsba kérte Orbánt, ahol nagyjából lezsírozták az alkut, aminek kivitelezése Scholzra jutott. Ennyi.
Kijev és Brüsszel úszik az örömben, de Moszkva is többé kevésbé elégedett lehet, hiszen Orbán nem örökre adott zöld utat Ukrajnának, s joggal magyarázkodik, miszerint ama csatlakozás útján még alsó hangon is kábé negyven alkalom nyílik vétóra, t.i. a csatlakozási tárgyalások nagyjából ennyi fejezetből állnak.
Amit sokan tudhatnak, azt nyilván az USA-ban is tudják,
sőt, egy kicsit pontosabban, akár az említett üzletben szóba jöhető bankszámlák pontos adataiig bezárólag. Ennél fogva talán kicsit érthetőbb, miért is izgulnak annyira a NER lovagjai, amikor ki-kitiltogatják őket az USA-ból. Engem például halál hidegen hagyna, ha nem tehetném be oda a lábamat, bár kétségtelen jól sem esne. Akiknek viszont ott elengedhetetlen intéznivalóik szoktak lenni, azok nyilván őrjöngenek, s nem azért, mert így nem ehetnek hamisítatlan amerikai sült krumplikat.
Egy szó, mint száz, Orbánéknak arra is ügyelniük kell, hogy mit mondanak Washingtonban, ugyanis onnan egy-két gombnyomással lehet zárolni a Svájcban, Indonéziában, vagy máshol parkolgató bankszámlákat. Még bizonyos mértékig akár az azeri, üzbég, kirgiz stb. “bankokban” lapuló vagyonokat is.
Ha az USA úgy döntene, hogy pár tucat magyar “üzletember” összes létező érdekeltségeit kifüstöli, simán meg tudja tenni, ahogy náluk nagyobb játékosok vagyonait is simán szét szokták szedni. Igaz, Kadhafi, Szaddam Husszein és néhány afrikai vezető erről pont nem tudna mesélni.
Szóval, vannak bizonyos garanciák Magyarország NATO- és EU-tagságának fennmaradására.
Szerző
