Utca embere kitálal! – Egy dühöngő orvossal a liftben….

Talán feltűnt, hogy hónapok óta nem küldtem levelet a szerkesztőségbe, ennek oka sajnos nem az, hogy életem(tünk) egyenesbe jött, éppen ellenkezőleg annyi baj ért, hogy eszembe sem jutott egyet kiragadni. De ami tagnap történt az olyan szürreális volt, hogy nem bírom ki, hogy meg ne osszam,  vezeti fel nekünk küldött üzenetét állandó levelezőnk az utca embere.

Akár egy kortárs drámában

Házunk liftje nem először ejttet rövidebb-hosszabb időre rabul az I emelet és a földszint között, most is mint sokszor, már utastársam is volt, akivel erről-arról beszélgettünk ameddig vártuk a felmentő sereget. Azt már tudtam, hogy a férfi orvos a negyedikről, de egyébként csak a gyönyörű őszi napsütés és az a rohadt lift volt a téma.

Ekkor megszólalt a doktor úr telefonja

A beszélgetés rövid volt és ahogy láttam, lift-társamat eléggé megviselhette, amit a páciense elmesélt, ő meg igyekezett elnézést kérni tőle a teljes orvostársadalom nevében, majd letette és miközben bocsánatkérőn nézett rám, rögtön hívott is valakit, akinek elmesélte, mi volt az előző beszélgetés tárgya. Ahogy haladt egyre előrébb a történet, a doktor úrról kiderült, hogy rezidens az XY nevű korházban, (nem magam féltem a megnevezésétől, hanem őt) és  a mentorának panaszkodott  miközben egyre jobban és jobban felnyomta magát.

Az elhalasztott elhalasztása

És most szó szerint, vagy valami olyasmi:

„Az előbb hívott fel egy ismerősöm, akinél én diagnosztizáltam még júliusban gerinctumort és akkor a vizsgálatok elvégzése után megkapta a behívóját terápiára, méghozzá szeptember 10-re. Mondanom sem kell, minden követ megmozgattam egy korábbi dátumért, kapott is, ám azt lemondták a pandémiára hivatkozva, így kapta  a megjelölt napot. Gondolhatod főnök, már akkor, hogy éreztem magam, hiszen az én „segítségem” következtében került egyre messzebb a terápia. Gáz volt, hogy még a beteg nyugtatgatott engem. Erre tessék -és itt már átszakadt minden gát, úgy övöltött a mentorával, mintha az bármiről is tehetne- ma jött neki egy email, hogy tekintettel a járványhelyzetre, törölték ezt a dátumát is, majd amikor ez a birkatürelemű beteg felhívta őket egy újabb, negyedik időpontért, csak annyit közöltek vele, hogy „érdeklődgessen” sűrűn, mert egyelőre még időpontot sem tudnak adni. Hol élünk, Gábor?”

Én csak álltam és attól tartottam, hogy a fiatal orvos egyszercsak a szívéhez kap és összecsuklik. Arról, hogy a kiborulásra mit mondott a főnök, nem tudok, csak azt láttam, hogy a doktor úr -most már csak nevezzük így- hallgatta, hallgatta, de közben jöttek a szerelők és kiszabadultunk. Így lett ez egy végtelen történet.

De tényleg: Hol élünk Gáboraim?

Kapcsolódó

Az utca embere újra kitálal – Harmadik oltás, viccelsz?