A szomorú röhej országa

Ha távolról nézhetnénk Magyarországot, röhögnénk rajta, miközben sajnálnánk az ott lakókat, mint ahogy szánjuk azokat a szerencsétleneket, akiknek Észak-Koreában kell élniük, vagy valamelyik ázsiai despota elnyomása alatt.

Nem arra gondolok, hogyha elmennénk néhány hétre,

hónapra és egy távoli országból néznénk, ami itt zajlik, hanem arra, hogyha soha nem lett volna közünk Magyarországhoz. Nem tudjuk kívülről nézni, mert mi akkor is itt vagyunk, amikor fizikailag máshol tartózkodunk. Ez a föld az otthonunk, a hazánk. Itt születtünk, s ha néha lábunkhoz térdepel, egy-egy bokor, nevét is, virágát is…

Tudjuk az összes fontos verset, legyünk bármily messze a szülőföldünktől, ha akarnánk, sem tudnánk kívülállók lenni.

Ezért nem tudunk röhögni azon, ami itt van, mert itt minden velünk történik.

Szomorúak vagyunk és dühösek, és nem értjük, miért hagytuk, hogy így legyen. Hogy a miniszterelnök és rokonsága szétlopja az országot, hűbéri rendszert épített ki, melyben a csak a csókosok járnak jól, és azok, akiknek valamennyi pénzzel befogják a szájukat.

A többieknek annyi. Szegények, hajléktalanok, másképp gondolkodók, ne számítsatok semmi jóra. Ne számítsatok semmire, mert a hatalom urai sem számolnak veletek.

Ők repkednek meccsre magánrepülőgépen, viszik a cicájukat Amerikába gyógyíttatni, s helikopterrel mennek a feleség barátnőjének lakodalmába. Elüldözik az ország legjobb egyetemét, ahelyett, hogy két kézzel kapnának utána. Mert ők is tudják, hogy a tudás hatalom, és éppen ettől a hatalomtól félnek. Hatalomból elég nekik egy is: a saját, szotyiköpködő birodalmi lépegetőjük.

Röhögnénk, ha nem a mi hazánk volna ez az ország.

Amikor egy baráti diktátor Budapestre érkezik, lezárják a fél várost. Lehegesztik a csatornafedelet, lezárják a forgalmat, hosszú órákig gyalogosan sem lehet hazajutni. Néhány hete a saját bőrömön tapasztaltam ezt, amikor gyalogosan sem engedtek be a munkahelyemre, mert le volt zárva az utca, ahol a miniszterelnök és diktátor barátja türbét avatott. Azt is láttam, hogy iskolásgyerekek nem tudtak hazamenni, mert a házuk előtti útszakaszt lezárták a rendőrök. Nem ők találták ki, nem a saját ujjukból szopták – magas helyről jött az ukáz.

Röhögnénk ezen az egészen, ha nem a mi hazánkról lenne szó ebben a végtelenül lehangoló, szomorú történetben.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük