Trianon-görcs és ellenszere

A Városi Kurír pár nappal ezelőtt tette közzé hozzászólásomat a portálon folyó Trianon-vitához. Meglepő megoldást ajánlottam a 2020-ig várhatóan tudatosan tovább gerjesztett Trianon-hisztériára. Nem volt módom részletesen kifejteni – ezúttal eloszlatok néhány félreértést.

Így már érthetőbb?

“… a magyarok összetartozásának megteremtése ne a velünk élő népek elleni közös ellenségtudat élesztgetéséből álljon. Legyen a lehető legtágasabb közös hazánk a Kárpát-medence – 2020-ban ünnepeljük a Kárpátok népeinek összetartozását”

– vetettem fel “Kiszabadulni Orbán és társai halálos csapdájából” című írásomban.

Alább néhány személyes benyomás felvillantásával folytatom a gondolatmenetet. Magam a mainál nehezebb időkben sem voltam hajlandó sok honfitársammal együtt utálni románokat, szlovákokat és más szomszédainkat. Ha a Trianonnal a határainkon túlra került területekre utaztam, mindig tudatosan igyekeztem legalább a legfontosabb kifejezéseket használni a szomszédok nyelvén. Mindig nagyon jól fogadták ezt a gesztust – ahogy a világon mindenütt hasonló jóindulat fogadja az utazót, ha a helyieket megpróbálja megszólítani.

Gratulálok a köztársasághoz!

1989 novemberében Bukarestben jártunk. Hazánkban akkor már éppen kikiáltották a harmadik Magyar Köztársaságot, Románia lakói viszont még Ceausescut nyögték – és a legutolsó pillanatig semmi jele nem volt, hogy megszabadulhatnak tőle. Örök emlék egy esti villamos-utazásunk a román fővárosban. Útbaigazítást kértünk egy középkorú férfitól. Közös nyelvünk az angol volt. Rákérdezett, hogy honnan jöttünk, hiszen a bezárt országban ritka madár volt a turista. Semmiféle negatív reakciót nem éreztünk arra a válaszra, hogy Budapestről. – Gratulálok a köztársasághoz! – mondta, és mosolyogva kezet ráztunk. Ő ezzel biztosan kockázatot vállalt, de próbált szabad ember maradni. Másfél hónap múlva pedig megrázó körülmények között ők is lerázták az igát.
Mi pedig emlékezzünk arra a nem is olyan régi korszakra, amikor bárhová utaztunk, büszkék lehettünk arra, hogy magyarok vagyunk.

Szégyelljük Orbánt

2018-ban egészen más a helyzet. Ha csak a statisztikai számsorokat nézzük, látványos, hogy miközben nálunk elszabadul az illiberális őrület, a régióban már mindenki előttünk jár. Olyan országok is, egymás után előznek, amelyekről álmunkban sem gondoltuk volna. Politikai rendszereik nyitottsága, a közélet szabadsága, a szomszéd országok perspektívái vonzóbbak, mint az orbánizmusba süppedő Magyarországé.

Tragikomikus, hogy éppen Trianon 100. évfordulójára elérjük, hogy azoknak a mai utódai lesznek irigylésre méltóak, akiket az 1920-as döntés Romániába, Csehszlovákiába helyezett át.Több közük van Európához, a válságai ellenére is vonzó, erős, gazdag kontinensünkhöz, mint a gyorsan kelet felé szoruló Magyarország egyelőre még itt maradt lakóinak (majdnem “polgárit” írtam, de ilyen rezsimekben polgár már nem létezik).

Lábszag és gyűlölködés

Nézzünk körül őszintén hazai környezetünkben. Hogyan beszélnek egymás közt, hogyan gondolkodnak a jelenlegi magyar határok között élők szomszédainkról? Egyáltalán: mennyit tudnak Erdély, a Felvidék, Délvidék, Kárpátalja valóságáról?
Jellemző a következő anekdota a rendszerváltás utáni Magyarország egyik profi gyűlölködőjéről:

“Kányádi Sándor egyszer elmesélte a Holmi szerkesztőségében (ami Réz Pál lakása volt), hogy Csurka Istvánnal beszélgetve hirtelen rossz sejtelme támadt, és megkérdezte: – Mondd, Pista, szerinted hány román él Erdélyben? – Nem tudom – hangzott a válasz –, talán egymillió? (Valójában magyar él ennél valamivel több Erdélyben, és majdnem ötször ennyi román.)” (Forrás: Radnóti Sándor esszéje a Magyar Narancsban.)

Ennyire mély ismeretek alapján megy évtizedek óta

az oláhozás, tótozás errefelé. Idehaza általános a teljesen alaptalan gőg, lenézés, az évszázados becsmérlő klisék felélesztése.Szemünk láttára süllyed a hazai közvélemény arra a szintre, amely éppen egy évszázaddal ezelőtt elvezetett Trianonhoz. Az évforduló közeledtével pedig egyre rosszabbra számíthatunk…

A Városi Kurír vitáját indító Bauer Tamásnak és Lendvai Ildikónak teljesen igazuk van aggodalmaik és negatív várakozásaik megfogalmazásában. De a köztársaság szellemét őrző polgárokként annyit mindannyian megtehetünk, hogy éppen Trianonra emlékezve nyitott szívvel fordulunk szomszédaink felé, kapcsolatokat építünk, mindent megteszünk a kölcsönös gyanakvás oldásáért, és megmutatjuk, hogy Kelet-Európának más útja is lehetséges, mint amerre Orbánék taszigálják.

Mindez ugyanakkor nem jelenthet naivitást, önfeladást.

Szilárdan védjük magunkat, támogatjuk egymást szomszédok nacionalistáinak elnyomó kísérletei ellen. Ebben azonban éppen azok a legfőbb szövetségeseink, akiknek Romániában, Szlovákiában, Szerbiában és miden szomszédunknál épp annyira elegük van a saját nacionalistáikból, mint nekünk Orbánékból.

A vita!

Bauer Tamás: Vita a legjobb MSZP-ssel

Lendvai Ildikó: A Trianon-emlékműről

Kiszabadulni Orbán és társai halálos csapdájából – Hozzászólás a Trianon-vitához

A Banánköztársaság rovatban megjelenő írások nem minden esetben képviselik portálunk véleményét.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük