„Van olyan katolikus egyházmegye, amely nem hajléktalanszállót, hanem stadiont épít”

Az igazi nyomor abban nyilvánul meg, ha már valaki akarni sem tud. Ezeket az embereket talpra állítani hihetetlenül nagy feladat. Mondta Beer Miklós, váci megyéspüspök.

2018. október 15-e a megbélyegzés napja

A parlament még júniusban az alaptörvénybe iktatta az

„életvitelszerű közterületen tartózkodás”

tilalmát. Mivel a lakhatás jogát a jogszabály nem tartalmazza, így az utcán élő fedél nélküliek társadalomból való kirekesztése volt a kizárólagos cél. Orbán azokat pécézte ki ellenségnek, akik talán a mai magyar társadalom legelesettebbjei, akik képtelenek magukat megvédeni.

A hajléktalanság volt a témája annak a fórumnak, amit Kamarás István vallásszociológus moderálásával hétfő este tartottak a Deák téri evangélikus gyülekezeti teremben. Az eseményen részt vett Beer Miklós, váci megyéspüspök. A püspök egyike azon kevés katolikus egyházi vezetőnek, aki szívén viseli az elesettek sorsát. A megyéspüspök is érzi, hogy egyháza többet tehetne a fedél nélküliekért:

„A legnagyobb baj az, amiért tényleg nagyon szégyellem magam, hogy katolikus templomaink többségében nem is beszélünk a hajléktalanságról.” Majd hozzátette, a katolikus egyházban is megtalálhatók a karitász, a segítségnyújtás szép példái.

Az államnak felelőssége van a lecsúszott, bajba jutott tagjaiért.

Mindez annyit jelent, hogy a nyugati, magukat kereszténynek mondó civilizációkban a hajléktalan nem ellenség, akitől meg kell magunkat védeni, hanem embertárs, akin segíteni kell. Erről Ferge Zsuzsa is beszélt:

„Állam és állam között nagy különbségek vannak. Ha egyszer a kormány 200 milliárdot képes költeni stadionépítésekre – lenne pénz Magyarországon a lakhatás támogatására, a hajléktalanság megelőzésére is.”

Magunk is látjuk, hogy könnyű hajléktalanná válni és nehéz visszakapaszkodni.

Ennek a gazdasági és társadalmi drámának a megoldása, de legalább minden hajléktalan emberhez méltó elhelyezése után lehetne megfontolni a tiltást. Beer Miklós ehhez kapcsolódva megjegyezte:

„Eltűntek az utcákról és aluljárókból a hajléktalanok, mi pedig, jól öltözött emberek, megnyugtatjuk magunkat. Pedig ezzel nem oldódott meg semmi.”

Kamarás Iván vallásszociológus ehhez még hozzátette:

„Van olyan katolikus egyházmegye, amely nem hajléktalanszállót, hanem stadiont épít.”

/ Megj.: a szociológus, itt Kiss Rigó László, szeged- csanádi püspökre gondolhatott, aki rendszeres vendége a felcsúti VIP páholynak is./

Magyarországon szerény becslések szerint is mintegy 30 000 hajléktalan személy van,

akikre alig több mint 10 000 férőhely jut a szociális ellátó rendszerekben. A fideszes potentátok figyelmen kívül hagyták azt is, hogy sem kéregetni, sem életvitelszerűen utcán tartózkodni nem jó dolog. Senki nem választja ezt, ha van jobb lehetősége. A hajléktalanok azt mondják, nem szeretik a szállókat, mert nem biztonságosak és túlzsúfoltak, ami meg valamennyire elfogadható lenne, megtelik, mire odaérnének. Többségük sajnos tömegszállás, ahol mindennapos vendég a csótány, az ágyi poloska. Az élet egyéb „finomságairól” nem is beszélve.

A tanácskozáson Iványi Gábor lelkész, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség és az Oltalom Karitatív Egyesület vezetője példátlannak nevezte, hogy az állam egyenesen bünteti a hajléktalanságot, börtönnel fenyegeti a fedél nélkül élőket:

„Az eljárás – azon túl, hogy embertelen és elfogadhatatlan – anyagi szempontból is érthetetlen. Hiszen a menhelyi ellátásra napi 1500-1600 állami forintot költenek fejenként, a börtönök esetében ennek a többszöröséről, minimum 5 ezer forintról lehet beszélni. „

Az élet egyik nagy igazsága, aki ma a szegényeket védi, talán holnapi önmagát védelmezi.

Aki ma elsőnek hiszi magát, abból könnyen lesz holnap utolsó. Elég egy elveszített állás, egy rossz lakáskölcsön, egy-két elhibázott magánéleti döntés vagy betegség.

Iványi Gábor úgy gondolja, a magyarországi hajléktalanellátás a rendszernek az a szintje, ahova minden kezeletlen probléma leszivárog. Az államok közötti különbségeket érzékeltetve elmondta, hogy a szervezete fenntartásában működő főiskola kollégiumi épületet „gondolkodás nélkül” elcserélné arra a hajléktalanszállóra, amit Hollandiában látott.

Meggyőződésem, nem attól lesz egy kormány keresztény, hogy naponta legalább tucatszor jó hangosan a tudomásunkra hozza. A szavak helyett, a tettek beszélnek, minősítenek: a keresztény kultúrának szerves része az egymás iránti szolidaritás, az emberi méltóság tisztelete, a gyengék, elesettek felkarolása.

Ferge Zsuzsa szociológus, így összegezte a fórum tanulságait:

„…meg kell változnia a társadalomnak, az egyházaknak – és nekünk magunknak is. „