Csak egy tánc volt, de az aknamezőn….

Hárman járták, az Emberi Jogok Európai Egyezménye körül. Mindegyik rúgott, taposott egyet rajta, de hát nem lehet minden tánclépés mellé egy közlekedési rendőrt állítani, valami hasonlót már Rejtő is megírt.

„Hárman párban”, mint a filmben:

a KDNP, a Fidesz és a Mi Hazánk mozgalom. Az egyik: a KDNP legényesen előre lépett egy bátrat, a másik: a Fidesz hátra (párostáncban így szokás), közben azért továbbra is karolták egymást, pörögtek-forogtak: öröm volt nézni. Örült is a szíve a harmadiknak: az ifjú Mi Hazánknak, nyomban kipördült ő is a táncparkettre, kurjantott is egy-egy biztatót, csak hogy emelkedjen a hangulat. Leginkább a mezőségi csujogató illett a tánchoz:

„Előre csak előre,/ Lássuk mi lesz belőle,/ Kitörjük a nyakunkat,/ Úgyse hagyjuk magunkat!”

Hogy mi lesz belőle, azt még a résztvevők se döntötték el egészen.

Mert felmondani az egyezményt, ami nem is a már úgyis kiátkozott Unió dokumentuma, hanem az egész Európát, 47 államot egybefűző Európa Tanácsé, azért rázós ügy. Elég pocsékul hangzik, profi kommunikációval is nehezen eladható, hogy Magyarország kilép Európából. Deklarálja, hogy –bocsánat – tojik az emberi jogokra, úgy, ahogy vannak.
Nem mintha nem érdemelnék meg: az emberi jogok is, a Tanács is. Az egész szervezet bűnben fogant. Alakulását először Churchill vetette fel 1946-ban, az európai béke érdekében. De rögtön kilógott a lóláb, egy diplomás, de legalább érettségizett kommunista ló lába, mert mit emlegetett Churchill? Egy „Európai Egyesült Államokat”.

Elszivarozta az eszét, világos,

mert még sehol sem volt Lázár dohányzásellenes küzdelme. De a Jóisten ezt már mégsem engedhette, épp elég, hogy Trianon fölött szemet hunyt, így Egyesült Államok nem lett, csak a jogállamon és a szabadságjogokon őrködő Európa Tanács, 1949-ben.

Sajnos az Antall-kormány idején Orbán még a liberálisok karmai között vergődött,

így tűrte, hogy Magyarország csatlakozzon egy ilyen obskurus képződményhez. Aláírtuk az Emberi Jogok Európai Egyezményét is. Benne olyan hülyeségekkel, mint az egyesülési-, sajtó- és véleményszabadság, a vagyoni helyzet, politikai álláspont, származás szerinti megkülönböztetés tilalma, a tisztességes igazságszolgáltatáshoz, oktatáshoz, szabad választáshoz való jog. De ez még hagyján, hány szerződést írtunk már alá, amit úgysem tartunk meg! Viszont az egyezmény létrehozta a tagállamokra kötelező döntéseket hozó strasbourgi európai bíróságot is, pedig nemrégiben a Századvég elemzése készségesen leszögezte:

„Magyarország döntései nem függhetnek semmilyen külső hatalomtól vagy erőközponttól”.

Mert különben Soros. Sőt Churchill, mint láttuk

És micsoda véletlen, a királyi tévéhíradó, a Magyar Nemzet, a Mandiner, az Origó, a Magyar Hírlap egyszerre adott boldog tudósítást egy francia jobboldali lapról, amelyben a szokásos sorosfóbiás kórus tagjaként kifejtik: a strasbourgi bírák egy része élete során már ismert emberi jogi szervezeteket, azok között pedig biztosan van, amelyik az e célt szolgáló Soros-alapítványoktól kapott támogatást. Ami nem nagy felfedezés, hiszen ide kifejezetten az emberjogi szakterületen jártas bírókat kell a tagállamoknak delegálniuk, akik nyilván szóba álltak már a területükön dolgozó civilekkel.

Hogy a testületbe mi is küldünk magyar bírót?

Jó vicc, ki nem tudja, hogy

„hányszor támadt tenfiad, szép hazám, kebledre”.

Keblünk most is támadások kereszttüzében: hol a menedékkérők éheztetése, hol a börtönök túlzsúfoltsága miatt. Igaz, hogy az utóbbiért járó kárpótlásról a Fidesz hozott törvényt, de csakis Strasbourgból hipnotizált állapotban tehette. Ám a vonatkozó irodalom szerint még Mario is magához tért a hipnózisból, és dirr-durr, lelőtte a gonosz Varázslót.
Itt tartunk most. A dirr-durrnál. Az még nem dőlt el, végzünk-e a strasbourgi Cipollákkal vagy csak figyelmeztető lövéseket adunk le, esetleg pusztán a híveket szórakoztatjuk a vurstli céllövöldéjében.

Egy biztos:

nyilvánvalóan egyeztetett szerepjáték, hogy a KDNP javasolja az egyezményből való kilépést, a Mi Hazánk elégedetten dorombol, majd a Fidesz és a Miniszterelnökség pár óra múlva ezt az ő magánvéleményüknek minősíti:

„A kormány soha nem tárgyalt olyan előterjesztést, amely az Emberi Jogok Európai Egyezményének felfüggesztésére vagy felmondására irányult volna.”

Vagyis az önállóságukról híres kereszténydemokratákban, pláne a jogi bizottság elnökében, pláne a figyelem középpontjában álló törvény vezérszónokában egyszerre előtört a kuruc vér, és függetlenségi rohamukban egyeztetés nélkül dobták be az elmúlt évek legsúlyosabb politikai ötletét. Életszerű.

Kellett ez a kis tánci-tánci annak beméréséhez,

lehet-e Brüsszel mellett új célpontként Strasbourgot belógatni, ha már az Unió támogatottsága nálunk az istennek sem akar csökkenni. Putyin is örül neki, ha az Európa Tanácsot lőjük, volt neki is baja elég velük.

Hogy mi lesz a vége, nem tudjuk. Idősebbek emlékeznek Szécsi Pál slágerére:

„Csak egy tánc volt, mit tőled kértem én,/ Azután ment minden könnyedén,/…És a többit nem tudom.”

Ez a baj ezekkel a veszélyes táncokkal.

(A cikk eredetileg a Népszavában jelent meg, amit a szerző és a portál engedélyével közlünk.)