Szombaton volt egy demonstráció az egészségügyért, maroknyi kétségbeesett felszólalóval, akik a mindennapokban az egészségügy napszámosai.
Kimentem, mert kíváncsi voltam,
látom e újra azt a tüzet, mint annak idején a Normafánál, amikor feketébe borultak az ápolók és a velük szolidáris civilek.
Nem volt tűz, hideg volt, csak a márciusi téli szél vitte a lila lufikat a parlament felé. Maroknyi megkeseredett arc, sápadtan, hit, önbizalom nélkül, kapaszkodva a semmibe.
Nekem fájt!
Nekem fáj, hogy ezeknek az embereknek nem jár egy önálló minisztérium, egy önálló miniszter, valaki, aki vállalná a felelősséget, azokért a körülményeket, amelyek jellemzik a mai magyar egészségügy helyzetét.
Nekem fáj, hogy mi civilek csak akkor adunk hangot a dühünknek, amikor a végtelenségig túlhajszolt ápoló, orvos már nem bír velünk foglalkozni. Pár éve leírtam Sándor Mária kétségbeesett kiállása és kiáltása kapcsán, hogy az egészségügy haldoklik.