Ez az új módi: eddig tízparancsolattal gyógyítottak, most nyilatkozattal

Egy kormány két dolgot tehet az állampolgárokkal. Vagy megpróbál a számukra fontos problémák közül ezt-azt megoldani, ahogy képességei és lehetőségei engedik, vagy politikai altatódalokkal szedálja őket. A Fidesz 2010 után hamar eldöntötte, hogy az utóbbit választja.

Feladta (ha voltak neki) a nagyra törő terveket

az egészségügy reformjára, a szélre sodródottak integrálására, a fiatalok itthon tartására vagy bármi komoly társadalmi lecke elvégzésére, és energiája jelentős részét különböző altatási technikákra fordította, igen kreatív módon. Például nem a gyerekszegénység drámájával nézett szembe, hanem átalakította a mérőszámokat úgy, hogy aznapi esti meséjében azzal ringasson el: egy csapásra felére csökkent a nélkülöző gyerekek száma.

Persze ha valaki kormányzás helyett professzionális altatásra adja a fejét,

szüksége van némi előképzésre. A témában mindjárt adódik József Attila Altatója: tekintsük magunkat csupa potenciális kis Balázsnak. De József Attilát egyébként is érdemes tanulmányozni. Mert ha folyton altatót adagolnak nekünk, verse nyomán érdemes azt is megkérdeznünk:

“mi lesz még”, “fő-e új méreg, mely közénk hatol”.

Az ember ma is hajlamos „szörny-államnak” tekinteni a rendszert,

amikor a kemoterápiáért hajnaltól sorban álló rákos betegekről hall. Ez most másképp szörnyű. Nem náci, dehogy, de nemtörődömségében iszonyatosan tud bánni azzal, aki kiszolgáltatott. Akinek nemcsak az életéért kell küzdenie, hanem olyan sorszámért is, amellyel még aznap van esélye a kezelésre, és jobb helyért a lépcsőn, hogy a várakozás közben legalább a falnak vethesse a hátát.

Nem az orvosok és ápolók a hibásak.

Kinek ne volna története – nekem is van – orvosokról és segítőikről, akik nap mint nap gyógyítják szakértelemmel és szívvel a rájuk zúduló betegtömegeket. Már ameddig bírják, mert egy magyar statisztika szerint a negyvenen felüli orvosok közül a férfiak harmada, a nők fele nem éri meg a nyugdíjat. Ha már József Attila, manapság nemcsak a mosónők: az orvosok is korán halnak.

Éppen ezért külön disznóság,

hogy az egészségügyért felelős állami vezetők az egyre gyakoribb botrányok során többnyire a szerencsétlen intézményekre tolják a válaszadás feladatát. Gyanítom, nekik sem szabad akármit mondani. Különben nem születnének olyan képtelen nyilatkozatok, mint a rákbetegek ügyében.

Ez az újabb módi: előtte tízparancsolattal gyógyítottak, most nyilatkozattal. Amelyből kiderül, hogy voltaképpen a betegek a hibásak. Az a szenvedélyük, hogy már hajnalban sort foglalnak, csak úgy, kedvtelésből. Pedig megmondták nekik, hogy a rendelés fél nyolckor kezdődik, de nem bírnak leszokni a mániájukról. Van, aki alkohol-, van, aki szerencsejáték-függő, ők nyilván sorbanállás-függők.

„A munkakezdés előtt órákkal érkező betegek extra várakozási ideje ezért értelmetlen, nem róható fel az intézetnek”.

(Nagyszerű. Nem elég az állapotuk, nem elég a kálváriájuk a kezelések előtt, még rúgjatok is beléjük!)

Itt az ilyenkor szokásos nyilatkozatok első rituális eleme:

minden rendben van, ami nem, arról más tehet. Majd jön a második elem: ha most éppen mégsem volna minden rendben, akkor majd lesz.

„Fejlesztés alatt áll a teljes elektronikus előjegyzés”.

Végül az előírt slusszpoén: az egész csak politika, az ellenzék és a sajtó áskálódása. Szegény nyilatkozó kötelességtudóan

„visszautasítja a közvéleményt tendenciózusan félrevezető politikai megnyilvánulások és sajtótermékek igaztalan vádjait”.

Mert megint az ellenzék lázít.

Valószínűleg a daganatot is ő okozza. A rák valami ballibsi dolog. Maga az ellenzék is kóros daganat a nemzet testén. Ki kellene vágni, vagy legalább egy kis kemót neki is! Amihez persze álljon be ő is a sorba, és kussoljon.

Arról lehet szó, hogy az atyai lelkületű kormány nem akar gondokkal zaklatni minket. Elringat, mint szülő a gyermekét. A legkíméletesebb módja az altatásnak: a nemzeti nagyság igézetével feledtetni a mai bajokat.

„Óriás leszel, csak hunyd le kis szemed”

– mondták kis Balázsnak is. De vezetőink a legtöbbet a kismamáknak szóló portálok altatódalokra vonatkozó tanácsaiból meríthettek. A következőkben én is ezekből idézek. Mert nem az életkor számít, az altató nagyobbaknál is hatásos:

„Az altatódal célja, hogy a gyermeket – legyen akárhány éves – megnyugtassa, ellazítsa.”

Akármilyen nyilatkozattól persze nem tudnánk ellazulni.

„Olyan dalt érdemes választani, amelynek ritmusa visszafogott, semmiképpen sem pergő.”

Ezért szoktak jó lassan mozdulni, csak akkor adnak ki bármely adatot – pl. a kórházi fertőzésekről, közbeszerzésekről -, ha már minden bíróság szerint muszáj.

„A szöveg kezdetben nem igazán fontos,… azt is érdemes átgondolni, hogy a túl sok információval, érdekességgel bíró dalszövegek inkább felkeltik az érdeklődést, mintsem ellazítják a gyermeket”

– így a portál további tanácsa.

Túl sok információval nem is szoktak terhelni minket,

de ahhoz külön erőfeszítés kell, hogy a hivatalos szövegeknek ne is legyen érthető tartalma. Mondjuk Palkovicsnak könnyű, ember nem érti meg elsőre, mit mond, így simán elhadarhatta, hogy az akadémiai intézetek elvételével „a kutatás szabadsága nőni fog”. Aki erre nem képes, az kénytelen érthetetlenre lúgozni a nyilatkozatot, nehogy felizgasson valakit.

Így tett a humántárca, amikor a sürgősségi ellátás témájában akart altatni:

„egy egységes szemlélettel működő, hatékony, gördülékeny rendszer jött létre.”

Úgy elandalított az egységes szemlélet fölött érzett öröm, hogy már csak félálomban tudtunk azon gondolkodni, mit jelenthet a „gördülékeny”. Valószínűleg azt, hogy a mentő jó sokat gördül ide-oda, amíg talál egy befogadó kórházat.

A legfontosabb intelem, hogy

„az altatódal szeretetet, melegséget sugározzon”.

Az új igazságügyminiszter csakis ezért fejthette ki, hogy a tranzitzónákban nem az éheztetés a lényeg, hanem az, hogy

„az ott dolgozókból árad a szeretet”.

Ó, be szép. Ettől az összes kis Balázs szép nyugodtan aluszik. Kivéve a hasfájósakat, azokat a szaktanácsok szerint roppant nehéz elaltatni. Úgy kell a finnyás gyomrúaknak, miért nem nyelnek be szép engedelmesen mindent.

A cikk eredetileg a nepszava.hu-n jelent meg, a szerző külön a Városi Kurírnak szánt bevezetőjével és engedélyével közöljük.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük