Banánköztársaság

Szanyi Tibor: Szardínia – Lassított Armageddont játszunk

Országunkat egy lóért

Kicsit félrevezető a cím, mert nem Szardíniáról, a festői olasz szigetről, nem is a konzervdobozba zsúfolt apró halakról, hanem arról a jelenségről lesz szó, amikor rettenetesen összetömörítenek valamit. Mint akár a metrókban az utasokat….

Az apropó…

Viszonylag gyakori jelenség, hogy vérmes gazdák szervezett csoportjai feltűnnek Brüsszelben, hogy hangot (és látványt) adjanak elégedetlenségüknek. Azért Brüsszel a célváros, mert az EU-ban gyakorlatilag egy és ugyanazon mezőgazdasági politika (értsd: agrártámogatási rendszer) érvényesül, s a nemzeti kormányok mozgástere egészen minimális. Hogy a nagyságrendeket is értsük,

a hazai “gazdák” évente kb. 600 milliárd forintot kapnak az EU-tól, amit mindössze 30 milliárd forinttal fejel meg a magyar kormány. A nemzeti támogatási arány tehát úgy 5 százalék körüli, slusszpassz.

Az európai közös mezőgazdasági politika folyamatos reformoknak volt és van kitéve, s ma már alig hasonlít ahhoz, amit eredendően kerek 60 évvel ezelőtt hozott tető alá az – akkor még nem is EU-nak – hívott hat alapító ország.

A lényeg, vagyis a cél változatlan

Úgy biztosítani a jó minőségű, de mindenki számára elérhető élelmiszert Európában, hogy az azt előállítók stabilan meg tudjanak élni, és a környezet is rendben legyen.

Minthogy az agrárium a természetnek egyik leginkább kitett tevékenységi terület, ezért a fenti célokhoz garanciák is tartoznak, éspedig 2022-ben 53 milliárd euró az EU költségvetéséből. (Ebből kapunk mi kb. 1,5 milliárdot. Kicsit többet, mint amennyi lakosságarányosan járna.)

Nomármost, a gazdák viszont igen gyakran elégedetlenek

Az idei esztendőben elég sok okuk van rá, leginkább a kontinensünket ért drámai csapadékhiány miatt. Az eddigi legemlékezetesebb brüsszeli gazdatüntetést a saját szememmel láthattam 2015-ben, és bizony fel kellett kötniük a gatyát a belga rendőröknek, hogy állják a sarat a soktonnás erőgépekkel megerősített rohamoknak. (Ennek látszólag ellentmond, hogy egy vízágyúval úgy odébb fújtak egy termetes traktort, mintha az egy műanyag gyerekjáték lett volna.)

Magyarországon békésebbek a gazdatüntetések, sőt,

legutóbb, a napokban úgy volt, hogy nem is volt. Nem mintha a magyar termelők gondjai sokkal kisebbek lennének, inkább azért, mert a magyar mezőgazdaság leginkább egy nagyon lebutított szántóföldi növénytermesztésbe ment át, amely a legkevésbé komplikált terület az EU táncrendjében. Minthogy a magyar kertészet, továbbá az állattenyésztés a múltjához képest elhanyagolhatóvá vált, így viszonylag kisebbek a fájdalmaink.

Frivol, de az amputált végtagok nem fájnak…

A közelmúlt évek európai agrárreformjai azonban egyre inkább azt célozzák, hogy a mezőgazdaság a lehető legkisebb terhelésnek tegye ki a természeti adottságainkat, s a gazdákra hárított hatalmas elvárásokkal alig tartank lépést a támogatások. Ugyanakkor az európai versenyképesség sokat romlott a világpiacokon, hiszen az árakban igen nehéz érvényesíteni a kíméletesebb technológiák egyébként komoly költségeit. Hosszabb távon ez az ellentmondás feszíti a kedélyeket, amelyek tetejébe az aszály csak keserű hab az zsugorodó tortán.

Arról van szó, hogy minden szép és zöld fotó ellenére a mezőgazdaság messze a leginkább környezetromboló emberi tevékenység

A hatékonyság oltárán úgy termesztjük a növényeinket, hogy a számukra szükséges talajnak és természetes tápanyagnak csak a töredékéhez juthatnak, úgy tartjuk az állatainkat, hogy hozzájuk képest a szardíniák szinte szellősen úsznak a konzervdobozok olajában, ám a szörnyű helyhiányt a legkülönbözőbb vegyszerek garmadájával igyekszünk enyhíteni, egyszersmind agyonszennyezzük a vizeinket, illetve megfojtjuk a még szabad természetben élő rovarokat, madarakat, állatokat, és persze a vadon élő növények sem ússzák meg.

Lassított Armageddont játszunk

A gazdák azonban csak a kapitalizmus pusztító logikája szerint hivatkozhatnak az elszenvedett káraikra, ugyanis sokkal nagyobb az a kár, amit ők okoznak a természetnek. Nem az övéké azonban a teljes felelősség, hiszen bele vannak kényszerítve egy sajátos mókuskerékbe.

Bármilyen érdemi agrár- és ökológiai reform csak azáltal lesz lehetséges, ha fogyasztóként mélyebben nyúlunk a zsebünkbe, avagy adófizetőként többet áldozunk környezetünk jövőjére.

Fenti sorokkal azonban nem az egekbe szökő élelmiszerárakat akarom igazolni

A hazai boltokban tapasztalható áremelkedésnek sajnos (még) semmi köze nincs a fenti logikához.

Mi azért fizetünk sokkal többet az élelemért, mert a kormány felelőtlen gazdaságpolitikái folytán csúszdára került a forint, s a kereskedők igazából a gyorsan eljövő és még rosszabb árfolyamokat építik be a napi áraikba.

Ez sem szép, csak tény.

Ha megírná véleményét, vagy megvitatna ezt-azt másokkal, esetleg kérdése lenne a cikkel kapcsolatban, Facebook oldalunkon megteheti!

FRISS!

About Author

Szólj hozzá!