Blogbazár
Április 7. – ünnepnap, a népfelségen alapuló köztársaság születésnapja
Egy cikk a Népszabadság Online megsemmisült archívumából. Amit a 2002-es választások jelentőségéről írtam, azóta is így gondolom. Akkori reményeim és derűlátásom persze sokat kopott, hiszen 2018. áprilisára odáig süllyedtünk, hogy még nehezebb feladat előtt áll a magyar választópolgár.
Úgy vélem: 2002. április 7-e ilyen nap volt a rendszerváltás történetében.
S ezzel, úgy tűnik, nem vagyok egyedül. Az alábbi interjúrészlet Bojtár Endre szavaival idézi fel, hogy miért érzik úgy sokan: az (első) Orbán-kormány leváltásának napját jóval a pezsgőspoharak kiürülése után is érdemes nagy becsben tartani.
A 2002-es tavaszi választásokon „egy diktatúra felé tartó rendszert sikerült leváltani… négyévi agymosás után az ország nagyobbik fele képes volt azt mondani, hogy igenis demokrácia és szabadság legyen – amit én a magyar történelem egyik legfényesebb fejezetének tartok”
– szögezte le Bojtár Endre egy rádióbeszélgetésben 2002 őszén, majd így folytatta:
Le kell váltani a Fidesz-kormányt!
„A kiindulópont az, hogy mind az SZDSZ, mind az MSZP egyetlen célt tűzött maga elé a választások előtt: le kell váltani a Fidesz-kormányt. A célt elérték, amibe a Fidesz, azaz Orbán Viktor, aki maga az egyszemélyes Fidesz, képtelen volt belenyugodni. Kitört a hangzavar, a szavazatok újraszámlálását követelő ordítozás, majd egyszer csak egy fasisztoid írásokat is közlő, a kormány által a mi pénzünkből támogatott napilap nyilvánosságra hozott egy dokumentumot, amire a liberális értelmiség egy része azonnal ugrott.
(Részletkérdés, de nem közvetlenül a mi pénzünkből, azaz a költségvetésből támogatta az előző kormány a Magyar Nemzetet, hanem az állami vállalatok túlméretezett és kötelező hirdetéseivel meg egyéb közvetett módokon.)
-Igen, ezt is botránynak tartom, meg egyáltalán azt, hogy a kormány saját újságokat tart fenn, de nem ez a lényeg. Térjünk vissza még oda, hogy milyen volt az a rendszer, amelyet a két párt és a két párt szavazói le akartak váltani.”
(Kérdés: Szándékosan mond rendszert kormány helyett?)
– Igen, ugyanis emlékszünk az Orbán-féle szlogenre, amely szerint az ő uralmuk kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb. 1998-as választási győzelmük után ezt még lehetett az előző négy évre, a múltra vonatkozó kijelentésként értelmezni. Ahogy azonban telt az idő, egyre inkább kiderült, hogy ez a kijelentés bizony sokkal inkább a jövőről, méghozzá a félelmetes jövőről szól: egyelőre csak kormányt váltottunk, de elkezdtünk dolgozni a rendszerváltáson is.
(Kérdés: Miből olvasta ki ezt a fenyegetést?)
– Az elmúlt négy évből. És ezt a célként kitűzött rendszert csak egyetlen szóval lehet jellemezni: diktatúra. Mégpedig a klasszikus, egyszemélyes diktatúra.
Az erő kultusza a diktátor jellemvonása
(Kérdés: Azért ahhoz nagyon sok kellett volna, hogy ebből a demokratikus intézményekkel alábástyázott rendszerből diktatúra legyen.)
– Természetesen nem lett volna könnyű, de hogy erre törekedtek, annak nagyon sok jele volt. Felsorolok néhányat. A vezérkultusz. Az erő kultusza. 1998 nyarán Orbán Viktor adott egy nagy interjút – ez volt alighanem az egyetlen alkalom, amikor őszinte volt, nyilván még a győzelem eufóriájában. Később minden kérdés elől kitért, elmenekült, lesöpörte őket, ami érthető, hiszen nehéz lett volna válaszolnia, mondjuk arra a kérdésre, hogy a dühödt ateistából miként lett – református létére – bigott katolikus, vagy hogy ifjú liberálisból hogyan lett konzervatív jobboldali, majd szélsőjobboldali, vagy hogy miként merészel egyáltalán megjelenni a magyar vidéken, amelyet úgy, ahogy van, odadobott koncként Torgyán Józsefnek. Ebben az interjúban tehát őszintén kimondta, hogy az ő vezérlő elve az erő. Még azt is hozzátette – emlékszem rá, mert megdöbbentett -, hogy magát a fizikai erőt is mennyire tiszteli, amelynek az ő családjában kultusza volt. Az erő szabadságát akarta megvalósítani, szemben a liberális felfogású emberek programjával, amely a szabadság erején alapul. Az erő kultusza a diktátor jellemvonása. És a Fidesz kormányzásának vége felé valóban nagyon sok ember úgy érezte, hogy óráról órára fogy a levegő körülötte, fogy a szabadság az országban. Ezt a helyzetet kellett megszüntetni a mostani választásokkal, hogy az erő köztársasága helyett vissza lehessen állítani jogaiba a szabad köztársaságot.
…a Fidesz-frakció pedig tele szájjal röhögött
(Kérdés: Vagyis azt mondja, arra látott jeleket, hogy a Fideszben van hajlam a demokratikus köztársaság megszüntetésére.)
– Minden tettük ebbe az irányba mutatott. Például az, ahogy visszahozták, elültették a társadalomba a gyűlölet és a félelem érzését, amelynek első mozzanata mindig a mások iránti részvét kiölése az emberekből. Erre egyetlen hátborzongató emlékemet idézem fel, azt az esetet, amikor Kunos Péternek, az Agrobank börtönbüntetésre ítélt vezetőjének Göncz Árpád aláírta a kegyelmi kérvényét, a kormány igazságügy-minisztere, Dávid Ibolya viszont nem, és Kunosnak le kellett ülnie az egész büntetését. Amikor a hírt bejelentették a parlamentben, Csurka István tett valami minősíthetetlen gúnyos megjegyzést, a Fidesz-frakció pedig tele szájjal röhögött ezen a részvét nélküli ocsmányságon.
Másik fő törekvésük a törvények, a jogrend kijátszása, megkerülése, felrúgása volt. Vagy gondoljunk arra, amit a „polgár” szóval műveltek. Minden totalitárius diktatúra jellemzője, hogy elfoglalja és kiüresíti a nyelvet. A Kádár-kormány munkás-paraszt kormányként definiálta magát, noha mindenki pontosan tudta, hogy munkáshoz, paraszthoz az égvilágon semmi köze. Evvel analóg az a ma már szerencsére nevetséges Fidesz-önmeghatározás, hogy ők lennének a polgári kormány. A polgár, honpolgár fogalmát, amely minden magyar állampolgárt magában foglal, kisajátították maguknak, hogy mindenkiről, aki nem az ő hívük, kijelenthessék, nem polgára ennek a hazának, törvényen kívül áll. Ugyanez történt a „nemzet” fogalmával.
Aki nem ők, az nem tartozik a nemzethez, az idegenszívű, sőt hazaáruló…
Tehát ezt az alattomban, és különösen a vége felé már nem is olyan alattomban formálódó rendszert kellett leváltani, és megvallom, ennek érdekében én az ördöggel is cimboráltam volna. Engedjen meg nekem itt egy idézetet friss Nobel-díjasunktól, Kertész Imrétől, aki különösen érzékeny a totalitárius rendszerek és mindenfajta diktatórikus gondolkozás iránt. Egy 2001 áprilisából származó naplójegyzetében azt írja, hogy az ország helyzetére „egyedül az emigráció lenne a releváns és egyértelmű válasz”. Nagyon sokan éreztük így, a politikai depresszió határán, hogy ha nem is kivándorolni, de valahogy el kéne tűnni ebből a világból. Orbánék újabb győzelme évtizedekre tönkretette volna az országot. Ettől sikerült megmenekednünk az idén tavasszal.”
Sorsdöntő nap…
Érdemes felidézni Bojtár Endre gondolatait a 2002-es tavaszi választások sorsdöntő első fordulója utáni április hetedikéken – és különösen hasznos lehet az újabb sorsdöntő, április 8-ai választásunk küszöbén.
2002. április 7. nagyszerű nap volt, amit mindazok számára, akik átélhették, a választópolgárok óriási aktivitása tett felejthetetlenné.
A 70 százalék feletti, minden korábbinál magasabb részvételi aránnyal fejezte ki a magyar választópolgár 2002. április 7-én, hogy nagyon is fontosnak tartja a véleménynyilvánítás jogát. Azon a napon birtokba vette a demokratikus köztársaságot.
Bibó Istvántól tudjuk, hogy a szerencsés népek életében, ha ritkán is, de vannak forradalmi pillanatok, amikor kinyilvánítja szabadságvágyát. Bibó odáig megy, hogy kijelenti: az a nép, amelynek történetében nincsenek ilyen pillanatok, talán nem is képes a teljes szabadság kiküzdésére.
2002. április 7-e ilyen nap volt a rendszerváltás utáni magyar történelemben.
A leginkább talán annak vált ez kézzelfoghatóvá, aki Budapesten vagy néhány nagyvárosunk valamelyikében élhette át a választást. A főváros majdnem 80 százalékos (!) választási részvétel mellett mért megsemmisítő csapást az Orbán-rendszerre. A szavazókörökbe még közvetlenül az urnazárás előtt is áramlottak az emberek, a szavazati arányok pedig önmagáért beszéltek. S a magyar választónak arra is volt gondja, hogy az Orbánnal így vagy úgy kormányra készülődő MIÉP-et is kiküldje a parlamentből.
Nem véletlen, hogy a második fordulóig hátralévő két hétben a főváros szenvedte el a Fidesz-kezdeményezte pszichikai terror legdühödtebb hullámait – majd az Orbán-rendszer veresége után fő tollnokaitól a „félhomályos buzibárokra” és a „panelprolikra” vonatkozó szövegeket.
Joggal voltak dühösek Budapestre. 2002-ben a főváros egyértelmű döntése vette ki kezükből a hatalmat, s ezzel elúszott a lehetőségük arra, hogy tartósan berendezkedjenek. A jelenlegi kormány felelőssége, hogy ha a következő választásokon „visszajönnének”, már egy egészen más Magyarországot találjanak itt. S addig talán a Fidesz is szembenéz azzal, hogy hová jutott 2002 tavaszára.
Április 7-e ünnepnap tehát. A népfelségen alapuló köztársaság második születésnapja.
Nem lenne jó, ha a demokrácia hétköznapjai, a harcok, botrányok, leleplezések és csatározások között feledésbe merülne ez. Az egészséges történelemtudathoz hozzátartozik, hogy megbecsüljük az átélt nagy pillanatokat. Megállunk egy pillanatra, s ki-ki vérmérséklete szerint gyertyát gyújt, magában elmereng vagy koccint mindazokkal, akikkel együtt 2002. április 7-én sikerült megállítanunk egy nagyon vészterhes folyamatot.
Jó, ha tudjuk persze: nem csak mi ünneplünk ezekben a napokban. 2003. április 13-án a Mátyás-templomban (ismét a „bűnös Budapest” szívében) szentmisét tartottak az egy évvel korábbi Kossuth-téri nagygyűlés tiszteletére. (Emlékszünk, melyik volt az: a „kétmilliós” gyűlés.) Lelkük rajta.