Havas Henrik: borzasztó kellemetlen emlék…

Hát, nem kifejezetten karácsonyi témákról diktálok Ágnesnek, aki -nem itt részletezendő okok miatt- nincs jó hangulatban. Na mindegy, írja, amit diktálok és kész (riheg-röhög) – kezdi szabálytalan karácsonyi posztját Havas Henrik.

„Örwin Rommel”

A lényeg az, hogy szerintem már a sokadik ismétlése megy a televízióban most, kora hétfő délután a második világháborúról szóló sorozatnak. Olvasás közben néha odapillantottam, hát azt mondja a narrátor, hogy – szó szerint ezt mondta, isten bizony! – ,,Örwin Rommel nagy gondokat okozott Észak-Afrikában az angol csapatoknak.” ,,Örwin Rommel”! Na, ez még nem verte volna ki a biztosítékot, de ebéd után a Netflixen megnéztem a Maestro című filmet, ami a tényleg egyetlen világhírű amerikai származású karmesterről és zeneszerzőről (például West Side Story) szól, azaz az életművét mutatja be. Na most Bernstein apja, anyja oroszországi zsidó volt, de hogy nevezik ebben az egyébként egészen tűrhető filmben? ,,Börnsztájn”.

Bernsteinből ,,börnsztájn”

Albert Györgyi, (Fotó: újságmúzeum)

Borzasztó kellemetlen emlék, de annak idején szegény Albert Györgyi mit kapott azért, hogy amikor közvetítette az Oscar-díj átadást, eredeti, amerikai kiejtéssel emlegette a szereplőket! Már akkor kiakadtam azon, hogy az echte zsidó Bernsteinből ,,börnsztájnt” csinált, úgyhogy fel is hívtam az azóta sajnálatosan elhunyt nyelvészt, Kálmán Lászlót, akitől megkérdeztem, hogy ha én gyerekkorom óta emlegetem az amerikai autómárkát úgy, hogy ,,sevrolet” akkor miért kellene átváltanom a korszerű ,,sevroléra”? Nekem adott igazat.

Marmont marsall emlékirata (Napóleon kedvenc tábornoka volt..)

Na, de vissza kell térnem a második világháborús filmhez: sztálingrádi csata. Remélem, nem izgatom föl a túlművelt Fidesz-média alkalmazottakat, de eszembe jutott Marmont marsall emlékirata (Napóleon kedvenc tábornoka volt, akit aztán Waterloo után elárult. Hogy miért, ezt majd egyszer elmesélem). A marsall azt írja, hogy ő a kezdetektől, Toulon ostromától (ott lett ismert Napóleon) végigkísérte a császár életét, egészen a bukásig. Nos – most jutottam el e lényegig -, a marsall Napóleont kétszer látta zokogni. Először akkor, amikor Napóleon Versailles-ban meglátta a XVI. Lajos mellett halálukig kitartó, svájci gárdisták gúlába rakott holttestét. Gondolom, nem kell magyarázni, hogy egy katonatiszt számára mekkora trauma azt látni, hogy a párizsi csőcselék hogyan lincselte meg az esküjükhöz hű, svájci gárdistákat. Aztán 1812. szeptember 7-én a borogyinói csata utolsó felvonásában Kutuzov szuronyrohamra indította a kadétokat. (18-20 éves tiszti iskolások, valamennyien az orosz arisztokrácia sarjai, ahogy a császár fogalmazott, Kutuzov az Orosz Birodalom jövőjét küldte a francia ágyútűzbe.)

Csak nehogy valaki azt higgye, hogy párhuzamot akarok vonni Kutuzov, Sztálin és Putyin között!

Talán érdekes, de jellemző, hogy bármennyire is noszogatták Napóleont, hogy indítsa el a gárdát Borogyinónál, nem volt rá hajlandó, és neki volt igaza, mert ha nincs a gárda, még az a néhány ezer, talán tízezer francia katona is ott pusztult volna az orosz télben.
Na most, hogy Albert Györgyitől hogy jutottunk el Napóleon könnyeiig, azt nézzék el nekem! Egy magyarázat van, én tényleg történésznek készültem, és két korszak foglalkoztatott, Napóleoné és a két világháború közti Lengyelország sorsa, különös tekintettel a lengyel Gömbösre, Pilsudski marsallra.

Még néhány személyes sor következik és zárul is Havas Henrik  karácsonyi bejegyzése.

Ezeket olvasta már?