Egy hatéves kislány emlékei 1956-ról: Babot babbal

Az ágyúcső a parlament felé bámul

Nagypapa rém okos és én kétszerte jobban szeretem, mint azelőtt, mert akkor hónapokig nem beszélt Nagymamival, most meg beszél vele és újra szereti. Nagymami is azt mondja, hogy a bajban össze kell tartson a család, és most mi összetartunk, mind itthon vagyunk. Nagypapa sem jár el kártyázni, hanem itthon bélyegezik az íróasztalánál. Nagymami meg, ha nem sír és nem firkál leveleket, akkor keresztrejtvényt fejt. Sok mindent meg tud fejteni, de a biztonság kedvéért mindent megkérdez a nagypapától.

Most Nagymami egy öntözőkannával a kezében mászik a foteleken át, hogy megöntözze azt a pár cserepes virágot az ablak előtt, mert a behajtott spalettáktól alig kapnak fényt, és már sárgulnak a zöld levelek. Nagymami egyenként elsiratja valamennyit, botocskával kapirgálja a földet, közben kiles az utcára és megállapítja, hogy a sarkon egy ruszki tank áll. Utánamászom, hogy én is lássam. Tényleg ott egy zöld tank, az oldalán nagy vörös csillag. Az ágyúcső a parlament felé bámul.

Nem érdekel a letakart hulla

Én szeretem a ruszkikat! Azok mind jó emberek, és hallottam Vologyáról, aki orosz kisfiú volt és hős lett, mert meghalt a háborúban. Nagymami hosszú, piros körme mutogat valamit, de én nem látok odáig. Azt mondja, hogy ott újságpapírral letakarva fekszik egy hulla az úttesten. Akkor a Nagypapa rászól, hogy elég legyen már, mit izgatod a gyereket! De én egyáltalán nem izgatom magam, nem érdekel a letakart hulla. Nagymami kölnisüvegeiről csavargatom le a kupakokat, és azokat szagolgatom. Szeretném kilakkozni a körmömet is, de arra külön engedély kellene. Nagymami szerint azért nem lehet, mert akkor ő kikapna az apukámtól.

Pedig az ilyesmi nem érdekli apukámat. Őt csak az érdekli, hogy én megeszem-e a babfőzeléket vagy sem. Belőlem legalábbis csak ez érdekli, mert szerinte ennem kell. Hát nem érted, te szerencsétlen kölök! Ha nem eszel, akkor éhen fogsz halni! Utálom a babot, és már három hete azt kell enni, nincs más.  De én nem eszem. Összeszorítom a szám, amikor a kanalat be akarja gyömöszölni a számba. Ne erőltesd, kérleli anyám, de apám arca kivörösödik és világoskék szeme villámokat szór felém! El akarsz pusztulni, te szerencsétlen! Üvölt! Gyilkos – sikít Nagymami, de Nagypapa leinti. Ne szólj bele fiam!

Most már szeretem a babot

Apám hóna alá kap és már rohan is velem a sötét előszobán át  a fürdőszobába, közben a fogason lógó bőrkabátjából kirángatja az övet. Tehetetlenül kapálózok, rúgok és visítok. Felfektet a vasalóládára, lerángatja nadrágom, s meztelen fenekemre suhint háromszor a szíjjal, hogy kiserken a vérem. Nem fogsz éhen halni idétlen kölyök! Nem hagyom! Hajtogatja elcsukló hangon, és zokogás rázza testét. Szúr az arca, ahogy hozzászorítom a magamét, amikor megölel.

Könnyeink összemosódnak, ahogy egymás szemébe bámulunk. Sajgó popsim hideg tenyerébe simul, forróvá nedvesedik, ahogy belepisilek. Nagymami és Mami napokig kenegeti duzzadt hurkáimat, de én hősiesen tűröm a vele járó fájdalmakat, mert nagyon, de nagyon sajnálom Papit, aki tudom, hogy csak meg akarta menteni a tyúkszaros életemet. És most minden nap elolvassa nekem a Puli Palit, meg a Kulipintyó nem vityillót.

Nagymami azt mondja, hogy szívtelen ember, de én tudom, hogy nem igaz. És én most már szeretem a babot, nagyon szeretem és mindig is szeretni fogom.

Felvidéki Judit: Egyszer volt, hol nem lesz / részlet

Ez is Felvidéki Judit

https://varosikurir.hu/otto-utott-talalt-otot/