Ki a magyar sportoló? Kinek szurkolunk és miért?

A nemzetközi sportéletben ott vannak az egymással ádáz küzdelmet folytató klubok, amik a szabad munkavállalás óta boldogan alkalmazzák az idegenlégiósokat, hogy minél jobb eredményt érjenek el.

Ha igazolni is tudtuk, hogy az illető magyar felmenőkkel is rendelkezik, akkor már tényleg a „mi kutyánk kölke”

És ez így van ma már nemcsak a legjobban fizető csapatsportokban, mint a labdarúgás, kosárlabda, jégkorong, kézilabda, vagy éppen röplabda. Egyéni sportolók asztaliteniszezők, alkalmatként sportlövők, vagy éppen sakkozók is elszerződnek másik ország, másik klubjába.

Nincs is ezzel semmi baj. Szabad a sportpiac (is), mindenki ott keresi a betevőt, ahol tudja, ahol nagyobb szükség van rá.

Igen ám, de a ma már egyre inkább profi sport (ne tévesszen meg az olimpiai „amatőrizmus”) másik színtere az országok, nemzetek közötti versengés. Egyszerű lenne a dolog, hogy aki, ahová születik annak az országnak a színeiben versenyez.

De jól tudjuk ez már ötven-hatvan évvel ezelőtt sem volt mindig így, ráadásul a hidegháború vége után ismét létrejöttek azok a korábban bekebelezett országok, amelyeknek a sportolói addig kénytelenek voltak szövetségi, pl. jugoszláv, vagy szovjet zászló alatt versenyezni.

Az sem volt mindig nyílvánvaló, hogy egy ország egy csapat vagy fordítva

Gondoljunk csak bele, miközben megépült a berlini fal és a két Németországot elválasztó szögesdrót kerítés, addig három nyári és három téli olimpián az Egyesült Német Csapat (EUA) állt rajthoz többek között Melbourne-ben, Rómában és Tokióban is.

A Gesamtdeutsche Mannschaft a hat olimpián összesen 36 arany-, 60 ezüst- és 41 bronzérmet szerzett. 1968-tól 1988-ig az NDK és az NSZK külön-külön csapattal vett részt az olimpiákon. Szerencséjükre az egyesülés óta az egykori Egyesült Német Csapat valamennyi érme Németországot illeti.

Országváltás

Időközben a nemzetközi színtéren divat lett a sportolók elcsábítása, gondoljunk csak az afrikai futók Katarba vagy éppen Törökországba szerződésére. De közben fordított folyamatot is látunk, amikor például a Balkánról Nyugatra, Északra menekült családok már Skandivániában, vagy máshol született gyermekei felnőttként a kibocsájtó ország, Albánia, Montenegró vagy éppen Észak-Macedónia nemzeti csapatait választják.

Rengeteg FIFA, UEFA, WA és más sportszövetségi szabály van már az országváltásokra.

Már csak nekünk szurkolóknak kell alkalmazkodnunk, hogy mikor, kinek szurkolunk

Vagy miért?

Hétközben a kézilabda Bajnokok Ligájában pályára lépő Telekom-Veszprém, a Győri Audi ETO KC, vagy éppen a nemzetközi porondon vitézkedő Ferencvárosi TC esetében alig-alig találunk magyar játékosokat a pályán.

De hát ők a mieink, a klub zászló mellett boldogan lengetjük a magyar lobogót is.

Majd, ha elérkezik a nemzetek közötti összecsapások ideje, akkor már kicsit furcsa látni, hogy az idehaza kedvelt bosnyák, szerb, francia játékos már ellenünk lép pályára.

Az is érdekes, hogy az egy-egy magyar klubban sok évet lehúzó idegenlégiósnak már hazája válogatottjában is szurkolunk, kivéve, ha ellenünk játszik. Évekig figyeltük óriási szimpátiával Kiril Lazarov macedón kézilabdázó válogatottbeli szereplését is.

Aztán itt vannak a honosítások, amiknek kivétel nélkül örültünk.

Ha igazolni is tudtuk, hogy az illető magyar felmenőkkel is rendelkezik, akkor már tényleg a „mi kutyánk kölke” (nem beszélve a horvát fociról, a szerk)

A jelenlegi és a közelmúlt magyar labdarúgó-válogatottjában oroszlánrésze volt a sikerekben Nikolics Nemanjának, a Zentán született labdarúgó édesanyja vajdasági magyar, így tárt karokkal láttuk a válogatottban.

Később felfedeztük a szintén magyar felmenőkkel rendelkező Willy Orbánt, Angliából Callum Stylest, a Vajdaságból érkezett Kerkez Milost. Míg a francia Loic Nego amolyan tiszteletbeli magyar lett.

A lényeg, ha ők felveszik a magyar címeres mezt, akkor egy emberként szurkolunk a magyar nemzeti csapatnak. Nincs kérdés, természetesen nem számít bőrszín és nyelvtudás sem.

És ez így van rendjén!

De ugyanígy ott van a női vízilabda-válogatottban Parkes Rebecca, Géraldine Mahieu, a Pöstyénben született Rybanska Natasa és a nagymihályi Máté Zsuzsanna.

A kétszeres olimpiai Gergely István is Dunaszerdahelyen született, ami mégiscsak magyar város. Még az is előfordult egy magyar-szlvoák mérkőzésen, hogy a Gergely-testvérek egymás ellen szálltak vízbe.

Más a helyzet az egyéni sportolóknál

A mi Janics Natasánk 2000-ben K1 500 méteren még jugoszláv színekben volt olimpiai negyedik, többek között a 6. Kőbán Rita előtt. Négy évvel később Athénban már kétszer szólt a magyar himnusz Janicsnak, aki Kovács Katalinnal Pekingben megszerezte harmadik olimpiai aranyérmét. 2004-ben és 2010-ben is ő lett az év magyar sportolónője.

És most itt vannak a honosított birkózóink, az oszétföldi Vlagyiszlav Bajcajev és a kabardföldi Muszukajev Iszmail. Persze mindketten Oroszországból lettek honosítva.

Ami lényegesebb, hogy a két szabadfogású birkózó lényegében a mieink számára már régóta lyukas súlycsoportba érkezett.

Muszukajev tavaly Európa-bajnoki címet szerzett, majd Belgrádban világbajnok lett.

Igen ezúttal neki, a magyar bikrózósportnak szólt nemzeti himnuszunk, ami akár jövőre a párizsi birkózócsarnokban is felcsendülhet Muszukajev és Magyarország nagyobb dicsőségére.

A kiemelt képen: Németh Szilárd, a Magyar Birkózó Szövetség elnök, Muszukajev Iszmail és Bacsa Péter. Fotó: MBSZ / Róth Tamás

Muszukajev Iszmailnek szólt a magyar himnusz Belgrádban