Magyar virtus – Meddig hiszi sok hazánkfia-lánya, hogy ez pozitív hivatkozási alap?

Lassanként hungarikumnak nevezhető, hogy a „kerítésen belül születettek” jókora része azt képzeli, hogy bántónak, bunkónak, szőrszálhasogatónak, kekecnek lenni „nemzeti érték”, vagyis magyar virtus. Erre a regnáló miniszterelnök már egy évtizede folyamatosan ráerősít, hiszen agyra vette, hogy a kevéssé pallérozott elme hajlamos elhinni, hogy a vacak életkörülménye elviselhetőbb attól, ha azokat mocskolja, akik máshol, máshogy élnek.

A kór terjed….

Ennek a hungarikumnak a célkeresztje rém széleskörű, most Ernyey Béla és felesége, dr. Balaton Dóra esetéről ejtünk szót, akik azzal vívták ki a „figyelmet”, hogy boldogan élik az életüket. A színész közösségi oldalán írta le véleményét:

Megint megtámadtak minket. Dórit és engem. Szerencsére nem fizikailag, „csak” verbálisan. Most is a kapcsolatunk és az őszinteségünk miatt… Ezúttal egy nagy követőtáborral rendelkező debreceni vállalkozó az elkövető, akit nem ismerünk, akivel sohasem találkoztunk és aki – mint kiderült – ezt a formáját az alázásunknak nem is először teszi meg Facebook bejegyzéseiben.

Ami az egészben a legfurcsább az az, hogy még csak eszébe sem jutott az illetőnek, hogy mielőtt leírja a mocskolódását, esélyt adjon a védekezésre azoknak is, akiknek épp a magánéletébe készül belegázolni. Vagyis nekünk…

Magyar virtus – foglalta össze a jelenséget egy barátom,

aki, mint én is, már hosszabb ideje él külföldön, akinek felolvastam az ominózus poszt néhány sorát és párat a számunkra meglepően pozitív reakciókból is.

Mi ebben a magyar virtus?

– kérdeztem a nálam jóval fiatalabb férfit. Ő válasz helyett visszakérdezett:

Mondd Béla, mióta is élsz Bécsben? 1973 ősze óta

– mondtam, és még mindig nem értettem, hogy hová akar kilyukadni.

-Tehát több mint ötven éve. Tudod, a különbség kettőnk között az, hogy te reménytelenül régimódi vagy és még mindig hiszel az olyan értékekben, amelyek a családodban anno meghatározók voltak. Én még csak kilenc éve vagyok Amszterdamban, de rólam már lepereg ez a posztszocialista sárdobálás. Ez a fajta zsigeri ítélkezés, a folyamatos bűnbakkeresés és főleg nem ér már fel hozzám a szinte kötelező irigység és gyűlölködés. És tudod, hogy minek köszönhető az, hogy immunis lettem ezekkel a negatív gondolatokkal szemben?

Annak, hogy én Hollandiában megtanultam európai módon kommunikálni, felfogni és megérteni azt, hogy mások esetleg másként élik meg az örömöt és a bajt, mint mi magyarok. Meg azt is, hogy európerekként elfogadóvá kell váljunk, hiszen minden sors, minden reakció egyedi, és magunkat is csak úgy tudjuk elfogadtatni másokkal, ha megpróbáljuk megérteni őket és a körülöttünk folyamatosan változó világot!

A szavai elgondolkoztattak, és rájöttem, hogy igaza van

Valamennyiünk kommunikációs stílusát erősen jellemzik azok a minták, amelyeket a családunkból magunkkal hozzunk, és azok is, melyeket egy új hazában szerzett tapasztalathalmaz – öröm, csalódás, és rengeteg más behatás révén kialakulnak bennünk. Elvileg tehát könnyen meg lehetne jósolni, hogy bizonyos sarkított helyzetekben hogyan fogunk majd a világ sokszínűségére – dicséretére vagy támadására – reagálni.

De mint ahogyan azt a mi példánk is igazolja, mindez csak a papírforma szerint igaz.

Hiszen ha Dóri és én ebben a megalázott helyzetben kívülről próbáljuk nézni a saját kiszolgáltatottságunkat, automatikusan felvetődik a kérdés:

• mit véttettem én, és mit ő azzal, hogy megismerkedtünk, hogy egymásba szerettünk és azóta egy percre sem hagytuk el egymást?
• Mit csináltunk rosszul és mit vettünk el embertársainktól, ami most hiányzik nekik?
• És főleg, hogy miért kell folyamatosan védekezzünk azért, mert lassan tizenhat éve boldogok vagyunk?

Kapcsolódó

Ernyey Béla: begyűrűzik a nem-kitüntetettek sértett hiúsága