Banánköztársaság
Magyarország tovább dobálja a szemétbe a gyémántjait, hogy a salakot emelje a magasba
Karikó Katalin 2023-ban orvosi Nobel-díjat kapott. Normális esetben ez örömhír, hiszen egy fantasztikus tudóst, biokémikust, kutatóbiológust, a koronavírus elleni, mRNS-alapú oltóanyag egyik kifejlesztőjét érte a megérdemelt elismerés hozzátéve, hogy a tudós magyar állampolgár, aki Amerikában érte el sikereit. De vegyük végre tudomásul, hogy Orbánia és lakosai nem a normalitásukról híresek – tisztelet a kivételnek.
Karikó Katalin 2023-ban orvosi Nobel-díjat kapott. Normális esetben ez örömhír, hiszen egy fantasztikus tudóst, biokémikust, kutatóbiológust, a koronavírus elleni, mRNS-alapú oltóanyag egyik kifejlesztőjét érte a megérdemelt elismerés hozzátéve, hogy a tudós magyar állampolgár, aki Amerikában érte el sikereit. De vegyük végre tudomásul, hogy Orbánia és lakosai nem a normalitásukról híresek – tisztelet a kivételnek.
Karikó Katalin egy nemzeti kincs – lehetne, ha nem lett volna egyből „asszonyság”
„Pontosan emlékszem hol voltam és mit csináltam, amikor meghallottam, hogy Kertész Imre Nobel-díjat kapott. Sóletet ettem Debrecenben, egy szavalóverseny szünetében. Karikó Katalin Nobel-díjának hírére is mindig emlékezni fogok: éppen videót vettem fel, és egy mikrofonállványt vittem az emeletre. Nyilván nem a sólet és nem is a mikrofonállvány a fontos ebben – de a nagy, nagyon nagy dolgokra való ráeszmélés pillanata mindig nyomot hagy az emberben…” – kezdte bejegyzését Ágoston László énekművész, blogger közösségi oldalán.
Arra is emlékszem, mit mondtak körülöttem, amikor Kertész nyert
„Zsidó… Ha nem zsidó lenne, lószart nem kapott volna. Egyébként is miért nem Kosztolányi vagy Ady? Hülyeség ez a Nobel-díj is…”
Hiába, az utca embere 8 általánossal mindig jobban tudta és mindig jobban is fogja tudni, mint a Svéd Királyi Akadémia. Most az első komment, amit láttam (nem viccelek, tényleg az első):
„Gyilkos”
Nem sokkal később:
„Sintér”
És itt be is zártam a kommenteket
Azon gondolkodom, mikor tudtunk valaki sikerének legutóbb köpködés nélkül örülni. Mert ugye a Saul fia Oscar-díja is „zsidó”, a fociválogatottnak ellenszurkol az ország fele, a külföldre száműzött művészek meg ha sikeresek, akkor is gyalázni kell őket, ha meg nem… na akkor pláne.
Karikó Katalin egy nemzeti kincs – lehetne, ha nem lett volna egyből „asszonyság”.
Karikó Katalin így viszont az amerikai álom (és a magyar rémálom) megtestesítője: az ember, aki egy darab semmivel kellett, hogy elhagyja a hazáját, és hosszú szívós munkával, tudással és tehetséggel felért a világ csúcsára. Aki senkit nem érdekelt, amíg haszna nem lehetett belőle. Választott új hazájában lett igazán példakép.
Magyarországon ha valaki a példát akar venni róla, az a példa, hogy menni kell, ha valamit nemzetközi szinten akarsz elérni
Emlékszem, amikor Dárdait kimevezték a magyar válogatott élére és Bognár György a
„magyar futballszakma meggyalázásáról beszélt „, hogy egy tapasztalatlan „senkit” választottak a magyar „nagyságok” helyett.
Karikó Katalin nem lenne Nobel-díjas, ha 1985-ben nem gyűjti össze a bátorságát és nem hagy mindent hátra. Nem azért jutott fel a csúcsra, mert magyar, hanem annak ellenére.
A világ rengeteget vesztett volna, ha Magyarországon marad. Ez valahol talán az ő személyes tragédiája is, de egy népé minden bizonnyal.
Magyarország pedig tovább dobálja a szemétbe a gyémántjait, hogy a salakot emelje a magasba.
És fúrja, nyúzza, zsidózza, köpködi, ha valaki a középszernél jobb akarna lenni. Maradj puha. Maradj langyos. Maradj szürke. Hagyd meg a nagyszerűt a többinek.”