Szeptember elé: undor és rajongás közt, a mélyben

1990 óta nem gyűlölték vagy éppen utálták annyian az aktuális hatalmat, mint a mait. Másrészt annyian nem lelkesedtek érte, nem volt annyi haszonleső, fanatizált, megvadított vagy éppen kiszolgáltatottan, cselédként élő híve sem. Az utóbbiak manapság „a” nemzet, az előbbiek pedig megköszönhetik, ha csupán nem létezőnek tekinti őket a gyalázatos „állam”.

„Változások” előtt

Erről mondja a Fidesz, hogy „a magyar emberek”, hogy „nemzeti egység” van. Nagyjából 2,7 millióra tehető „a magyar nemzet” lélekszáma – mi volt ehhez képest Trianon..?

Nem volt még olyan hatalom – nem 1990, hanem nagyjából 1967-68 óta –, amely ennyire figyelmen kívül hagyta volna a társadalomnak vele egyet nem értő, érte nem lelkesedő részét.

És most itt állunk a szeptemberre ígért „változások” előtt bénán, tehetetlenül.

Még mindig van mit rabolni..!

Lengyelországban tüntetnek, gyakran Romániában is. A csehekből sosem lesz rendes „régi vágású kereszténydemokrata”, a szlovákokról annyit, hogy EU-pártiak.

Magyarországon azonban a hatalom minden korábbinál elszántabban „építi” a maga „régi vágású kereszténydemokráciáját”… Még mindig van mit rabolni..!

2,7 millió „igaz magyar” – olyanok, amilyenek. Hát a többiek?!

A kormány leszámol, meghódít, „kulturális” háborút folytat

Az ellenzéki pártokról nem érdemes sokat beszélni – hanyatlanak, hangjuk alig hallatszik. Akkor is minek? – Lám, valami „konzultációt” akar az MSZP indítani…

Közben a „kormány” leszámol(t) a CEU-val, megszégyenítette-meghódoltatta az MTA-t, „helyükre” zavarta az egyetemeket, elképesztő „kulturális” háborút kezdett a maga terrormédiájában minden(ki) ellen, aki/ami még él és mozog. Elfoglalja – „patyissá” teszi – a Kúriát, különbíróságokat hoz létre a nehezen kezelhetők helyett, zalaptákolmányosította a hajléktalanság betiltását, a gyülekezés megnehezítését, egy beszúrt mondattal megszüntette a „kormányülések” dokumentálását stb.

Kétségtelen: józan ésszel fölfoghatatlan, ami nálunk történik. Hiszen a döbbenetes médiafölény ellenére, gyakorlatilag mindent megírnak, mindenről tudni lehet – mindenről, aminek a töredéke is elég máshol ahhoz, hogy a „kormányt” elkergessék, vagy legalábbis nagy erővel tiltakozzanak ellene.

Nálunk meg szinte semmi. Vajon miért?

Talán azért, mert a „kormány” már régen ellehetetlenített minden valóságos érdekvédelmet –  gondoljunk például a fasiszta mintára létrehozott „hívatásrendekre”, a Nemzeti Paidagágász Karámra stb.: megtörte, szétverte a „szakszervezeteket”, paralizálta az ellenzéki pártokat, megszégyenítette a kulturális elitet. És ami a legfontosabb tán: hibátlan érzékkel választ ki olyan csoportokat, amelyeket büntetlenül megtámadhat – kezdetben rokkantakat, általában a munkavállalókat, újra meg újra a hajléktalanokat stb. És mostanra frontálisan megy neki a még független értelmiségnek. Valamit veszít is, hiszen történnek leválások, néhány átállás is – ám igazából hihetetlen megadással fogadja minden megtámadott a megszégyenítést, a jogfosztást.

Hogy lehet ez?

Van nagyjából 2,7 millió „híve” a hatalombitorló bandának. Talán százötven, maximum kétszázezerre tehető a maffia „kültagjainak” létszáma. További néhány százezer lehet azok létszáma, akik valóságos haszonélvezői ennek az ocsmány, élősködő, az elesetteket megtaposó rendszernek.

A többiek semmiért, illetve pusztán a gyűlölködés kéjéért támogatják Orbánt és bandáját. Valamelyik alvezér, médiabérenc fölmutatja kisujját, és hazudik valamit nemzetről, kereszténységről, mi több, „normalitásról”, és máris összezár, máris harcra kész az „egyatábor”.

Magyarország lakosságának kisebbségéről van szó…

De nincs erő, amely képes volna megszólítani, összefogni a többséget a jelenleg egyetlen valóban fontos cél érdekében, Orbánék eltávolításáért.  Azt hiszem, sokat kell még ennek az országnak eltűrnie, elszenvednie, míg a helyzet megváltozik. Mintha minden elhangzott szó a semmibe hullna – mintha nem volna senki, akihez szólni érdemes.

Néhány idézet következik.

A magyar történetben mindenesetre alig ismerünk még példát arra, hogy az uralgó politikai elit ennyire undorodjon nem csupán az érdemtől, de az értelemtől is. Nem bíznak már sem szóban, sem hangjegyben, de vonalban, ecsethúzásban sem, nem ismernek színeket, megvetik a tudományt, szegények, nem tudván, hogy ez öngyilkosság, csupán a Nemzeti Gyűlöletfélórában, a szajkózott szövegpanelben, a csilingelő kasszagépben, a rendőrben, az édeskés, de rossz illatú árfolyamüzletben bíznak. Nem látnak ki saját magukból.

…

Eljött a kor, amikor Magyarországon bármi megtörténhet úgy, hogy a közönség nem kérdezi: ugyan miért? A képviselők hovatovább azt sem tudják, éppen miről szavaznak. Nem az ő dolguk.

Ha buknának is, de ha a bukást nem kíséri – és erre most sok esély nem látszik – nagy földmozgás és katartikus közösségi élményekkel gazdag közösségi megigazulás, legalább még egy nemzedéknyi időre marad a mai kocsma. Az új középjobb vagy ballib vagy nemzeti radikál kormány ugyanazt a dágványt taposhatja, a politikai kisebbségi jogokat például ugyancsak el fogja nyomni, a sajtót majd, mint saját macit, a mai vircsafthoz hasonlóan brummogtatja.

A szabad Magyarországot egyelőre, a látszat szerint, elbuktuk. (Látszat szerint, mert a teljes győzelem rendszerint viszonylagos.)

…

Mi nem ilyenek voltunk 90-ben! És mért adatok vannak arról is, hogy még az állami gyűlöletbeszéd kiáradása előtt sem voltunk ilyenek. Fel kellene tápászkodni, mert nyomasztó, hova jutottunk.

Majtényi László írása

És Orbán szeptemberre „komoly változásokat” ígért – márpedig ő, mint tudjuk, még sohasem hazudott…