Balog miniszter reggelije – Végső búcsú a cikk szerzőjétől

Elment egy kolléganőnk, Koblencz Zsuzsa, aki az igazán jó tollú újságírók közé tartozott. A sors furcsa fintora, hogy napjaink Magyarországán éppen csütörtökön, a nemzetközi sajtószabadság napján hunyt el. Az alábbiakban az egyik, a Városi Kurirban megjelent írását közöljük – így emlékezve a kiváló zsurnalisztára, akit nemcsak mi, hanem – reményeink szerint – az olvasók sem felejtenek el.

Naiv kis nekibuzdulás volt  ez – írta a  kommentek finomabbja még aznap este, a középiskolások tüntetése után. Meg, hogy ha az egyetemisták, a tanárok demonstrációinak, a 2012-es, Hoffman Rózsa hagymázos reguláinak hatására kirobbant „télirózsás” diákforradalomnak jóformán már az emléke is el tudott illanni a semmibe, akkor ezeket Balog miniszter megeszi reggelire, aztán a morzsát is lazán lesöpri maga elől.

Vidéki gyerek a fővárosban még nem, a politikában már eligazodik

Vidéki ember olvasgatta  a bizonyára meleg szobákban, fotelból megfogalmazott okosságokat, és erősen alábbhagyott az a jó érzése, amit  a tüntetésről magával hozott a zónázó vonaton meg a helyközi buszjáraton, egészen hazáig. Ott volt ugyanis a diáktüntetésen, és bár föntről a hideg eső áztatta, lentről meg a járdán meggyűlt víz szivárgott fel a cipőjébe, és másfél óra múlva már eléggé didergett. Nem emiatt nem várta meg az esemény végét. Hanem, mert nem érte volna el a buszcsatlakozást.

Fizetett szállítóeszközök nem voltak, vidékről az jött fel tüntetni, aki valahogy haza is tudott érni. A szülők szemlátomást ugyancsak nem  szerveztek seregestől személyautókat a csoportos utaztatáshoz. Akadtak ugyan felnőttek is a tömegben, de nem túl sokan. A diáksereg azonban egyre csak gyűlt és gyűlt az Alkotmány utcában. Jókedvűen lengették a házilag készített transzparenseiket, és a mérges arcot ábrázoló papírlapokat. Amikor egy idősebb férfi is megjelent, partvisnyél végére szigszalagozott kerítésfestő ecsettel, a vidéki ember megpróbálta kitalálni, mi a fenét akar ezzel mondani. A mellette álló fiúk felnyerítettek:

– Ha Soros finanszírozta a megmozdulást, nem került neki sokba! Téged is az ő pénzén képeztek ki?

– Naná – vigyorgott a másik – Meg anyámékén.

Vidéki ember is diákkal érkezett tüntetni, vidéki gyerekkel, tizenhat évessel, aki Pesten még nem tud jól kiigazodni. Annál jobban kiigazodik a közéletben, az ugyanis a bőrére megy, és ezt nem csak hajszálpontosan érzékeli, hanem elege is van belőle. Emiatt indult a Független Diákparlament képviselőválasztásán, rajzolt plakátot, tartott kampánybeszédet, korteskedett az oktatás minőségének megváltoztatásáért indított programért, s választották meg végül képviselőnek.

Sorosbérencezett középiskolások

Vidéki ember akkoriban a CEU konferencia központba is benézett, ahol az őszi plenáris ülést tartották a diákképviselők, saját zsebből állva ott tartózkodásuk minden költségét.. Elvonatozott a vidéki ember a kertek alján, a rozsdadatemetők és elszlömösödött zártkertek övezetén keresztül ebbe a konferenciaközpontba, amelyik hajlandó volt helyet adni a diákoknak. Az alagsorban tartották megbeszéléseiket három napon át, majd éjszakára elzötyögtek egy munkásszállásra aludni.

Mindeközben a kormányzati média szorgosan sorosbérencezte őket, megkérdőjelezve még a legitimitásukat is. Szerintük ugyanis senki meg nem választotta őket, hivatalosan nem léteznek.

Pedig három éve dolgozik a Független Diákparlament. Ősztől tavaszig javaslatokat dolgoz ki, ezeket benyújtja a minisztériumnak. Időnként válaszolnak is, csak épp köszönet nincs benne. Amikor azt kérték,  hogy az EU-s átlaghoz zárkózzon fel Magyarország GDP-arányos oktatási költsége, arra az volt a válasz, hogy nőnek a pedagógusbérek. Azt is kérték, hogy legyen fakultatív a hit- és erkölcstanoktatás. Erre azt írták, lehet választani, hogy hit- vagy erkölcstan. Küldtek már nyolcvanpontos javaslatcsomagot az Emberi Erőforrások Minisztériumának. Ennek az lett a vége, hogy pontosan tudják, milyen kormányellenes ez a szerveződés, és önszerveződő civil szervezetre amúgy sem hallgatnak.

Tehát hülyének nézik a diákokat

Az elfogadott  kormányzati partner az Országos Diákparlament nevű szervezet, amit háromévente két napra szervez a minisztérium. Ezeken előre be kell adni a felszólalásokat, csak engedélyezett kérdéseket lehet feltenni, nem lehet kritikát megfogalmazni, és nincs jelen a sajtó.

Vidéki ember, amennyire eddig a függetleneket megismerhette, abból azt látja, hogy ezek az amúgy is agyonhajszolt diákok a  heti legalább három nulladik órájukkal – amire az iskolájuktól messzebb lakó diákok tömegközlekedéssel csak úgy tudnak beérni, ha hajnali négykor, ötkor kelnek – a   lépcsőházba, hátsó udvarba szorult testnevelés óráikkal, a dög nehéz hátizsákokkal, a fölöslegesen bemagoltatott, idejétmúlt lexikális tudás hiábavalóságával, a rapszodikus, kiszámíthatatlan, folyton változó követelményektől elbizonytalanítva, nem akarnak parancsszóra igazodni, nem akarják, hogy a jövőjük szolgasors legyen.

A mikrofonban szinte véget nem érően sorolják azt a sok koloncot, amit a hátukra raktak, hadd cipeljék. Olyan nagyon sok van, hogy követelésük tizenkét pontjába mindegyik bele sem fért.

Aki ugrál, az a jövő, hej, hej!

Mivel a szervezők is diákok, s a hallgatóság is az, ismerik egymás ritmusát, tudják, mikor kell mozgással oldani a feszültséget vagy ha épp leülni készül az esőben a figyelem.

– Aki ugrál, az a jövő, hej, hej! Aki ugrál az a jövő,hej, hej! – harsogott a színpadról a biztatás, és szökdécselt a diákság nagy lendülettel, le s fel.

Vidéki ember elcsüggedve konstatálja, hogy ő maga már nemigen ugrálhat. Nem az a generáció. Neki is lett volna ugyan némi jövője, de azt már zsebre tették. Hagyta.  Ahogyan a gyerekeit is hagyta, egyházra, Hoffmann Rózsára, Balog miniszterre, aki majd megeszi őket reggelire.

Most is csak otthonról üzengeti kommentben, hogy kevés ez a tüntetés, naiv, gyerekes, nem így kéne.

A diákok meg csak azért is elszántan, lelkendezve, bizakodástól felturbózva ugrálnak – pedig ezen a héten is három témazárót írtak, naponta nyolc, kilenc órákat ülnek az iskolákban, éjszakába nyúlóan írják a házit és biflázzák a soha semmire sem használható ismereteket, fáj a hátuk és sokszor érzik, hogy erejük végén járnak – és mégis, ugrálnak, mert aki ugrál, az a jövő, hej, hej!

Aki pedig kussban van, az éppen azt érdemli, amit kap majd.

(Vendégszerző: Koblencz Zsuzsa)