Kerítésen innen
Havas Henrik: Hogy nem robbantam be üstökösként a magyar televíziózásba?
Mint általában Havas Henriknél, az alábbi bejegyzés is csak első, felületes olvasatban tűnik nagyon személyesnek. Nem, ennek az írásnak is minimum három különböző mélységi szintje van. Ezek felfejtését az olvasókra bízzuk.
Igazából nem arról akartam diktálni az Ágnesnek,
hogy pár napja előadást tartottam vállalkozóknak a sikerről. Tulajdonképpen arról van szó, amit rögtön az előadás elején megkérdeztem a 70-80 vállalkozótól, hogy szerintük, annak idején, 1980-81 környékén helyesen jártam-e el, mikor kezdő újságíróként faképnél hagytam Hajdú Jánost, A Hét legendás főszerkesztőjét.
A történet röviden az,
hogy 1979-ben kerültem a Rádióba, és azonnal beírattak a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ) újságíró iskolájába. Volt egy kis létszámú osztály, oda azokat vették fel, akik már bekerültek valamilyen nívós szerkesztőségbe. Most sorolhatnék ismert neveket, de nincs kedvem, mert köztük van az is, aki rólam jelentett. Volt egy osztálytársam, összebarátkoztunk, ő a nagyon menő televíziós műsornál, A Hétnél volt kezdő szerkesztő. Ő biztatott, hogy próbáljam ki magam, csináljak egy riportot. Máig emlékszem, hogy az Orion (televízió gyár) gyárban forgattunk, fogalmam sincs már, hogy miről. Talán két hét múlva ment le az anyag, Hajdú János személyesen hívott fel, hogy ez egy remek antré volt, menjek be hozzá hétfőn tízre, megbeszéljük a hogyan továbbot. Ott voltam tízkor, nem ragozom, először fél tizenegykor kérdeztem meg a titkárnőt, hogy meddig kell várnom, aztán tizenegykor, fél tizenkettőkor, és délben felálltam, elköszöntem (trágár kifejezéseket használva). Na, azt mondtam a vállalkozóknak, hogy aki egyetért azzal, hogy nem vártam meg Hajdú Jánost (a titkárnő szerint külföldi partnerekkel telefonált), az tegye fel a kezét. Hát, alig néhányan mondták azt, hogy jól csináltam, a többség szerint nem így kellett volna kezdenem a televíziós pályafutásomat.
Mindezt persze nem diktáltam volna le az Ágnesnek,
mert most nem ez jár a fejemben, hanem az, hogy miért gondolják néhányan azt, hogy felesleges időt, energiát pocsékolni egy olyan cél eléréséért, amit némi baráti, rokoni segítséggel könnyen el lehet érni. Egyébként még annyit, hogy a vállalkozóknak azt mondtam, hogy nem bántam meg, olyan nagyon nem ártott nekem, hogy rossz volt a hírem (Ágnes: ,,Csak volt”?). Nem hagyom magam kizökkenteni, az tény, hogy nem nagyon hívtak kávézni, és kimaradtam a kínai kajákból is, viszont előbb-utóbb mindenki rámfanyalodott, így aztán nagyon gyorsan keresett lettem. Azon pedig, hogy az egykori besúgó a Fidesztől megkapta az újságíróknak adható legmagasabb kitüntetést, már csak röhögni tudok. Egyébként az Ágnes utánanézett, és Hajdú János nyolcvankilenc évesen hál’ istennek köztünk van, ezúton is jó egészséget kívánok neki!
Ui. Szégyenszemre, majdnem elfeledkeztem az egykori iskolatársamról. Hát az történt, hogy Hajdú kiküldte valamilyen riportra Afrikába. Hazajött, és egy héten belül valamilyen trópusi betegségben meghalt. Azt hiszem, hogy még harminc se volt. Időnként gondolok rá
-fejeződik be Havas Henrik bejegyzése.
