Kultúra
Horváth Balázs volt Cserhalmi György ügyvédje
Cserhalmi György Kossuth- és Balázs Béla-díjas színész, érdemes művész elárulta, hogyan telnek a napjai, mi a terve évek óta vezetett naplójával.
Cserhalmi György Kossuth- és Balázs Béla-díjas színész, érdemes művész elárulta, hogyan telnek a napjai, mi a terve évek óta vezetett naplójával, valamint szeretett feleségéről, és unokáiról is mesélt.
Tyutyu ritkán ad interjút, ám a Nemzet Színésze a Blikkel kivételt tett
Hogy néz ki egy átlagos napja?
„Mint bárki másé, el kell keserítenem, nincs benne semmi érdekes. Reggel kelek, amikor kelek, iszom egy kávét, reggelit készítek, majd elmegyek a boltba, befizetem a számlákat, ebédet főzök, és délre készen is vagyok mindennel, amit egy háziasszony szánhat magának. Délután a barátaimmal találkozom, vagy olvasok, most épp Budapest ostromáról olvastam egy könyvet, és nemrég kezdtem bele egy a tanácsköztársaságot megelőző időszakot bemutató Magyarországról szóló könyvbe, szóval inkább a történelem érdekel, a szépirodalom és a hírek nem. Írom a naplómat is, hát így telik egy napom. Ha az unokáimmal vagyok, akkor teljesen más.”
Jó nagypapának tartja magát?
„Hogy mondjam… Szeretnék jobb lenni! Jó lenne, ha a nyakamba tudnám ültetni őket, amit most nem lehet, de lassan talán igen. Próbálok minél több időt velük tölteni. Ha nálam vannak Kékkúton, akkor nincs mese, reggel fél hét körül kitúrnak az ágyból. Mindig Gazsi jön először, utána Lenke, kakaót iszunk, játszunk.”
Önnek milyen volt a kapcsolata a szüleivel?
„Jó, és azért különösen hálás vagyok nekik, hogy nem volt direkt nevelési elvük, szabad kölyök voltam. Rengeteget dolgoztak, a nagyszüleimmel voltunk sokat, ők pedig nem kértek számon. Az egyetlen szabály az volt, hogy este imádkozni kellett, ezt még most is tartom, mert ha nem teszem, a nagyanyám visszajön és felpofoz (nevet). Nekem sem voltak elveim a nevelésben, hagytam, hogy a gyerekem neveljen engem, és jól jártam vele. Örültem, amikor a lányom, Sára úgy döntött, hogy filmrendező lesz, főleg, mert akkor még azt lehetett hinni, hogy ebből meg lehet élni. Van tehetsége hozzá, viszont azt elhatároztam, akármi történik, én nem veszem fel a telefont, és nem beszélek senkivel, nem kilincselek érte. De ezt nem is várta el.”
Sok történetet mesélt már a fiatal éveiről, amelyekből úgy tűnik, balhés természetű volt…
„Nem kerestem a bajt, valahogy kölcsönösen találtuk meg egymást (nevet). Kár erről beszélni, mert én nem kezdeményeztem soha, de ha balhéra került a sor, sosem menekültem.”
Három hónapot ült börtönben a hatvanas években. Akkor sem kereste a bajt?
„Nem én tehetek róla, hogy a rendőrök meg akartak verni, végül pedig máshogy lett: én vertem el őket. Négyet vagy ötöt, így hatóság elleni erőszakért tárgyalás várt rám, amit előzetes letartóztatásban kellett kivárnom. Hárman voltunk egy zárkában. Zolika, aki Nyíregyházán kipakolt egy ékszerboltot, másnap reggel Zalaegerszegen kapták el, mindezt a hetvenes években. Nem is értem, hogyan jutott el egy éjszaka alatt olyan messzire… A másik Eszter úr volt, a házmester. Lakott náluk egy balhés család, amelyre rendőrt hívott. Ők megfenyegették, ha kijönnek, elbánnak vele. Eszter úr egy pápai étteremben volt, ott találták meg a dühös lakók, akik rátámadtak, ő meg a férfit alumíniumvillával megbökte, és ahelyett, hogy eltört volna, két borda között eltalálta a szívét. Ezekkel ücsörögtem ott három hónapig. Nem volt marha jó, de ki lehetett bírni. Amikor jött az orvos, akkor volt jó sorom, mert szeretett konyakozni, kivitt a cellából, és délután jól berúgtunk (nevet). Horváth Balázs volt az ügyvédem – aki később belügyminiszter lett – végül felfüggesztett börtönbüntetést kaptam.”
Nem hiányzik önnek a munka, a színpad?
„Nem különösebben. Akkor jó játszani, ha az ember minden képességének birtokában van a játékhoz, mindent tud. Az még odébb van. A színház világában is nagy változások vannak, az egész keresi a helyét, akárcsak az emberek. Sokan hiszik, hogy a pénz az tehetség, pedig a pénz az elgurul. Nem mindenki tudja, hogy mi a jó színház, de van aki legalább törekszik rá. Nem akarok dicsekedni, de rohadt sokat dolgoztam, több mint kétszáz filmet és nagyjából ugyanennyi színházi darabot csináltam. Milyen jó lenne most azért dolgozni, arra keresni, hogy bejárati ajtót vegyek, mert az azt jelentené, hogy még nincs, mert fiatal vagyok, de már nem ez a helyzet. Anno tüzelőre kellett keresni, sőt, a főiskolai évek alatt télen a pályaudvaron éjjel pakoltuk ki a vagonokat, hogy legyen pénzünk. Négyszáz forintot kaptunk egy éjszakáért, a hatvanas években az nagyon jó pénz volt. Az utóbbi négy év üzenete pedig az: tedd le a segged, nem kell mindig menni. Jó érzés arra ébredni, hogy nem kell este színpadra mennem, megtanulni hetven oldalt, lehet felelőtlennek lenni, ez azért kicsit felemelő. Nem is kicsit. Nagyon ki lehet bírni ezt az állapotot, de a szakma még érdekel, nem égtem ki, nincs is rá esély.”
