Banánköztársaság
Bruck András: az alkirály
Semmi rendkívüli nem történt a Színház- és Filmművészeti Egyetemmel. Több tucatnyi, talán több száz különféle intézmény után most az is a rezsim martalékává vált. Az egyetem lényegében egy zsarnoki természetű, úgy tíz különféle, magas színházi pozíciót maga alá kaparó pszichopata magántulajdona lett.
Holnap reggeltől egyedül ő fog dönteni a hallgatók és a tanárok életéről, az iskola tantervéről, az előadott darabokról –
képletesen szólva, a falakon belül életről és halálról.
Vidnyánszky Attila jelen volt 2013-ban azon a beszélgetésen,
amikor Kerényi Imre miniszterelnöki kormánymegbízottként kimondta az egyetemről a halálos ítéletet:
„Ha alkirály lennék, úgy elvenném ennek az egyetemnek a pénzét, mint a nyavalya, aztán csináljanak, amit akarnak”.
Belőle ugyan nem lett alkirály, de Vidnyányszkyból az eltelt hét évben igen. A történet ettől kezdve érdektelen. Vidnyánszky azt fogja tenni, ami egy diktatúrában az egyik helyi diktátortól várható: személyes bosszú, tisztogatás, megsemmisítés, a kormánymédia által „liberális hüllőkeltetőnek” nevezett egyetem felismerhetetlenné tétele.
Mindez önmagában is elég nagy baj, de az igazán tragikus dolgok számomra innen kezdődnek
Az egyetem három tanára ugyan felmondott, de a többiek maradtak, a hallgatók pedig, bár holnapra szerveztek még valami látszat tiltakozást, ők is maradtak – maradnak. Kell-e mondani, erre az újabb behódolásra is megvan mindenkinek a saját, amúgy külön-külön nyilván méltányolandó oka. Csak együtt az egész… már megint, még mindig, úgy látszik, errefelé örökre.
„Emlékeim” című könyvében az 1920-30-as évek sztálini terrorja alatt élő szovjetek tipikusan felvett magatartásáról sokféle észrevétele van Nagyezsda Mandelstamnak, a meggyilkolt költő, Oszip Mandelstam feleségének. Íme néhány:
„A diktatúrákban élők hamar átlátják a maguk tehetetlenségét, s meglelik benne vigaszukat és passzivitásuk igazolását…”
„A szovjet emberek nagyfokú pszichikai vakságot fejlesztettek ki magukban… és ez bomlasztotta az egész lelkialkatukat.”
„Mindaz, amire a kor tanított bennünket, a kuláktalanítás, az osztályharc, a leleplezés, a feljelentés, a cselekedetek titkos rugóinak a fürkészése, mindenre nevelt, csak jóságra nem.”
A húszas évek közepén… csak elnémultunk, megjelentek a letargia első tünetei.”
„A legközönségesebb életösztön is arra sarkallta az embert, hogy megbékéljen azzal, ami van.”
„Csakugyan csökkent értékűek és felelőtlenek lettünk”.
„Mindannyian benne voltunk az egyezségben: hallgattunk, remélve, hogy nem bennünket ölnek meg, hanem a szomszédot”.
Bár ma itt nem élet és halál a tét,
hanem szerencsére sokkal-sokkal kevesebb, hogyan lehetnek Nagyezsda Mandelstam észrevételei olyan szívbemarkolóan ismerősek?
- Tényleg muszáj mindig engedni?
- Miért ne állhatna le a Színház- és Filmművészeti Egyetem?
- És miért ne csatlakozhatnának hozzá a budapesti színházak?
- Mit lépne akkor Orbán, és mit Vidnyánszky?
- Nem kéne végre egyszer ezt is kipróbálni?
Szerző
