Sajnos már elég sok olyan újkonzervatív vagy újjobboldali vagy milyen ideologikus írást olvastam, amiket jellemzően a Fidesz háttér- és csicska-intézményeinek a propagandistái írnak, és amik elsősorban színvonaltalanságukkal hívják fel magukra a figyelmet. (Lehet, hogy külföldi példák és előzmények is vannak, azokat nem ismerem, és ezért az alábbiakat rájuk nem is értem.)

A nagyközönség természetesen nem ezekből az ideológiai klapanciákból tájékozódik,

ezeket nem is ismeri, ezek csak megalapozzák a pártpropaganda kiagyalóinak napi jelszavait és akcióit. De pont ezért fontosak, mert ha az ellenzék holdudvara megpróbálna valami ellen-narratívát kitalálni (nem próbál meg, vagy ha igen, akkor hasonlóan alacsony színvonalon), akkor jól kell ismernie azt, hogy mi a másik narratíva.

Csak a leglényeget írom le, amit ezekből kihámoztam, mert szerintem ebben rejlik az ellen-narratíva kulcsa. Azt mondják, hogy az ember alapvetően, spontán illiberális, nem szabadságvágyó, xenofób, homofób, etnocentrista stb. (vagyis olyan, mint a Fidesz), ezért mindenki, aki más értékeket vall a magáénak, valójában erőszakot akar tenni az emberiségen, mintegy “a társadalom mérnökeként” olyasmit akar keresztülverni, ami idegen az emberi természettől. Ez kiterjed a baloldaliakra, a liberálisokra és a mérsékelt konzervatívokra is (értve ezalatt azokat, akik a klasszikus liberalizmus és a felvilágosodás szabadságeszményét nem vetik el, demokratikus gondolkodásúak, zártak a fasizmus irányába).

Sokan esnek bele abba a hibába, hogy ezt a kiindulópontot úgy támadják, hogy az ellenkezőjét mondják.

Vagyis azt, hogy az emberi természet igenis alapvetően értéknek tekinti a szabadságot, befogadó és toleráns, és a közösségeit legszívesebben nem faji-etnikai alapon alakítaná ki. Ezzel a fajta ellenérveléssel több probléma van, elsősorban az, hogy elfogadja az ellenfél eszköztárát, ex cathedra kijelent teljesen bizonyíthatatlan állításokat, amik csak ugyanolyan lapos filozófiai blablával lennének alátámaszthatók, mint az ellenfél kinyilatkoztatásai. Más szóval: ha így érvel valaki, akkor elfogadja a ráaggatott “társadalom mérnöke” szerepet, és abba belehelyezkedve azt bizonygatja, hogy az ő állításai hihetőbbek. (Más probléma is van, például az, amit a populisták ideológusai sokszor hangsúlyoznak is, hogy maga az a tény, hogy az alt-right propaganda ilyen jól működik, igazolja, hogy az emberek valóban “ilyenek”, vevők a rabságra, a xenofóbiára meg a többire.)

Én az egyetlen kiutat az egész kérdéskör átkeretezésében látom

(vagy, Benkő Balázs egyik kedvenc szavával élve: “felülkeretezésében”, bár nem vagyok biztos abban, hogy ő pont ezt nevezi így). Az ellen-narratívának tehát azon kell alapulnia, hogy elutasítja a mérnökösködés vádját, sőt éppen azt vágja az ellenfelei arcába, hogy pont ők akarnak “a társadalom mérnökei” lenni, amikor bizonyos dolgokat önkényesen “az emberi természet” fontos összetevőivé kiáltanak ki.

Azt kell elmesélni, hogy “az emberi természet” úgy általában nem ilyen vagy olyan. Hogy vannak persze az állatvilágból örökölt ösztönök (bár hogy pontosan milyenek, azt nem tudhatjuk, hiszen a közvetlen ősünk életmódjáról és ösztönvilágáról semmit sem tudunk), de a sok tízezer emberként eltöltött év már alapvetően megváltoztatta ezeket, a szocializáció révén mind az erőszak, mind a többi ösztönös viselkedés folyamatosan szelidült, és így tovább. És egyáltalán, hogy nézne ki, ha a fő eszmei értékeinket az állatias, atavisztikus öröklött természetünkből vezetnénk le.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Kérjük, írja be véleményét!
írja be ide nevét