Kultúra
Tíz éve ment el egy furcsa lány, Kishonti Ildikó
Drága Ildikó! Akár tetszik, akár nem, életünk véges és mulandó. Ebben a rendhagyó televíziós rockoperában, vagy mondhatnám musicalben, amely ősbemutató is volt, mi falakat döngettünk, de kutya se figyelt fel ránk akkor: 1984 -ben.
Nem simultál bele az elvárt hétköznapi szürkeségbe
ORWELLI IDŐ! Senki nem hallott még arról, ki is az a László Dés, aki szaxofonján fújta a darab végén a záró codát, s nem is akárhogy! Novák János, a zeneszerző, akkoriban még csak pengetett, s nem volt színházalapító igazgató, s Péter Fábri sem volt híres, befutott szövegíró, csupán egy szárnyait bontogató „költőcske”. Balkay Géza is a pályája elején csiszolódott még.
Veled ab ovo problémák voltak, annyira nem simultál és fértél bele az akkor elvárt hétköznapi szürkeségbe, s velem sem igen számolt még a szakma, bár egy évvel korábban fődíjat nyertem a Rettenetes szülőkkel. (Akadtak ilyen véletlenek.) Remenyik Zsigmond újra felfedezése itthon nem volt nagy szám, pedig ez a darabja egy magyar Koldusopera, amelyet párhuzamosan írt R.Zs. Brecht-el. Abban az időben sokat utazott, csavargott Dél- Amerikában. Remek novellákat, színdarabokat írt. Bitang Frici és Frica története is akkoriban született.
Emlékszel, Ildi?
A forgatás közben súlyos betegséged következtében egy operáció miatt, halasztanunk kellett a befejezést. A díszlet ott állt három-négy hétig a Pasaréti alsó műteremben, ahol később a Familia Kft. rendezkedett be tartósan. Zsurzs Éva harcolta ki, neki köszönhettük, hogy nem bontottak, hogy befejezhettük.
És emlékszel? Mivel a drámai osztályon készült, azt mondtuk Évikének, hogy lesz benne néhány dal, aztán végigénekeltétek, Te, Csonka Ibi, Balkay Géza, Huszár Laci, Borbás Gabi… A zenei osztályt meg később megütötte a guta, a drámait is… Nem tudtak mit kezdeni vele… Nem tudták se lenyelni, se kiköpni. Nem volt, aki megmondja, hogy jó vagy rossz, mert senki nem értett hozzá… A szakma meg már akkor sznob volt, az alkotók meg ugye nem voltak még elég „nevesek.”
Te viszont akkorát énekeltél benne!
Volt három olyan számod, amit Lisa Minelli is elirigyelt volna Tőled, de Barbara is! Mindegy! A lényeg, hogy megcsináltuk és Te „kurva” jó voltál ebben a szerepben! És a többiben is, amit nálam játszottál. Imádtalak. Szerettelek. Elviseltelek a főiskola óta, mert a „szerelmetes barátságunk” a Koplalóművész forgatásán kezdődött, Huszárik Zoltán ketrece előtt, és Szabó István tanár úr (a későbbi Oscaros) szeme láttára, aki a diplomafilmem forgatásán egy napig az asszisztensem volt Bódy Gabi helyett, mint beugró. Akkor figyelt fel Rád, s jegyezte meg a nevedet.
Néha nem volt könnyű dolgom Veled. Sokszor sok voltál. Még annál is több. Harapva szerettél, marva, szorítva. De odafigyeltél arra, akit szerettél. Hűségesen követted tűzön- vízen át, örömben, bajban. Fogtuk egymás kezét szorongva, a halál torkában is. Dühöngtünk, sírtunk nevettünk, röhögtünk együtt, ahogy csak Veled lehetett.
Szárnyakat adtál mélyrepüléseim, kételyeim idején
Tudom, elfogult voltál velem, ahogy csak Te lehettél elfogult. Mégis szárnyakat adtál mélyrepüléseim, kételyeim idején. Jött egy taxi, küldtél levelet, mert még nem volt mobilunk, nem esemesezhettünk, de nem ám! De taxissal küldtél táviratilag vigasztaló sorokat, narancsot, egy kabalababát, egy préselt virágot, egy üveg sört, vagy egy tortát. Igen, sok voltál, nagyon sok. De most már majd tíz éve nagyon kevés! Hiába, na! Te mindig a végletek végzetes asszonya voltál! VALAKI, aki nem volt AKÁRKI. – EGY FURCSA LÁNY, KISHONTI ILDIKÓ!
