Banánköztársaság
Miért az indulat?
Furcsa dolog ez: elnézve a tüntető diákokat ragyogóan szépnek látom őket – a szabadság ragyog arcukon. Közben kiabálják: mocskos Fidesz!, Orbán, takarodj!, Pintér, a kurva anyádat! Én nem kiabálok – nem szoktam -, de egyáltalán nem zavar, amit hallok: ez a legkevesebb, amit megérdemelnek.
Furcsa dolog ez: elnézve a tüntető diákokat ragyogóan szépnek látom őket – a szabadság ragyog arcukon. Közben kiabálják: mocskos Fidesz!, Orbán, takarodj!, Pintér, a kurva anyádat! Én nem kiabálok – nem szoktam -, de egyáltalán nem zavar, amit hallok: ez a legkevesebb, amit megérdemelnek.
Azt is skandálják, hogy demokráciát!
Ez a 70-es éveket juttatja eszembe, útban a Vörösmarty tér felé, motoros rendőrök kíséretében. Nyilván nagy a különbség, mégis azt gondolom: bizonyos szempontból ma rosszabb a helyzet, mint akkor. Mintha kilátástalanabb volna minden – pedig akkor azt éreztük: az a rendszer végigkíséri életünket. Bár joggal tehetünk szemrehányást az EU-nak, amiért sokáig finanszírozta a maffiát, de általában megvéd minket a rendőrrohamtól, és kiabálhatunk az utcán…
Hosszú története van annak, hogy jutott ez az ország addig, hogy a diákokban lehessen egyedül reménykedni
Voltak ugyan magam korabeli nyugdíjasok a tüntetők között, de nekünk már nem lehet sok hátra – és az ellentmondásos, de reménykeltő kezdetek után újra azt érezhetjük: ez a rendszer a mi életünket már megöli. Bizony, nem mondhatjuk az Egységes Diákfront felszólalójával:
„Én addig nem megyek sehova, amíg ez a mocsadék rendszer odébb nem áll.”
Csak annyit tehetünk, hogy ott vagyunk a tüntetéseken, és reménykedünk, hogy a diákok végül győzni fognak. Könnyen lehetne több is, hamarabb is, ha a felnőtt társadalom többsége kiállna a tanulókért – gyerekeinkért, unokáinkért. Az ő jövőjükért, ha már velünk megtörtént, ami megtörtént.
De erre most nem látszik remény:
a választók többsége gondolkodás nélkül azt fogadja el, amit Orbán és beosztottjai hazudnak „Brüsszelről”, Sorosról, „dollárbaloldalról”, nemátalakító műtétekről – mindenről. Most például azt, hogy a hazai üzemanyagárak brutális emelkedését az ukránok okozzák: az egész maffiamédia ezt ordítja, fölerősítve az orbáni hazugságot…
- Vajon hányan kíváncsiak Orbán hívei közül, mit ír erről a hvg, mit mond Holoda Attila..?
- Hányan kezdenek legalább kételkedni az orbáni „igazságban”, s hányan üvöltik habzó szájjal az orbáni hazugságot..?
Mondom, hosszú a történet és nagyon szomorú. Talán 93-94-ben kezdődött, amikor a Fidesz „meghívta” a pártját vesztett csurkistákat. Vagy már 92-ben, az első nagy korrupciós botránnyal, a székházüggyel. Hosszú a sora annak is, hogyan halmozódott föl a Fidesz-ellenes indulat, undor a diákok szívósan tüntető részében. Nem akarják megszokni, hogy a hatalom semmibe vegye, átverje őket, hogy hazudozzon, ígérgessen nekik. És nem akarják eltűrni a fenyegetéseket sem.
Szabad országban, szabad emberekként akarnak élni
A hatalom és médiamaffiája azt sugallja, hogy ez nem kisebb bűn, mint amelyben a 70-es évek diákjait marasztalták el. De nem bánhatnak úgy velük, mintha nem volnánk – egyelőre? – az EU tagországa, mintha ujgurok vagy kipcsakok lennénk… A hatalom magatartása – az, ahogyan becsapni, megfélemlíteni, rágalmazni, legyőzni, a nemzetből kitagadni igyekeznek őket, minden indulatot érthetővé, jogossá tesz.
De a rendőröket ne támadják meg, lehetőleg verbálisan se, vagy ne nagyon. Minél többször álljanak szembe velük, méltósággal. Elegendő arra emlékeztetni őket, hogy „bűnözőket védtek!” – másra nincs szükség.
És reménykedni abban, hogy ez a „mocsadék rendszer” mielőbb eltakarodik. Talán ha majd megjelenik az első Kossuth-címeres zászló…
