„Az állam állami díjat adjon, tiszti és lovagkereszteket és hasonlókat az ország érdekében tett szolgálatokért. A politika általában nem ért a művészethez és a tudományhoz, újabban onnan tudni, hogy felismeri a szellemi értéket, hogy lerombolja. Az önkorlátozás sosem volt ebben az országban erény, a most regnáló párt szemében pedig a gyengeség jele.”
„Az állam állami díjat adjon, tiszti és lovagkereszteket és hasonlókat az ország érdekében tett szolgálatokért. A politika általában nem ért a művészethez és a tudományhoz, újabban onnan tudni, hogy felismeri a szellemi értéket, hogy lerombolja. Az önkorlátozás sosem volt ebben az országban erény, a most regnáló párt szemében pedig a gyengeség jele.”
Ma reggel eltűnt a világ címmel tavaly év végén jelent meg Ferencz Győző költő, irodalomtörténész legújabb kötete. A Kácsor Zsolt által készített interjúnak a közéleti vonatkozású részeit szemléztük.
A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia ügyvezető elnöke szerint a Magyar Művészeti Akadémia tevékenysége nincs közvetlenül hatással rájuk:
„A Széchenyi Akadémia és az MMA sohasem voltak szimmetrikus viszonyban, tehát nem a két intézmény között, hanem a magyar művészeti életben borult fel az egyensúly. Mindenki tudja már, annyit mondjuk, hogy a Széchenyi Akadémiát 1992-ben Kosáry Domokos kezdeményezésére az MTA azért hozta létre, hogy magát a művészetet rehabilitálja, ugyanis 1949-ben minden művészt megfosztottak tagságától.”
Az MDF-kormány meg akarta akadályozni Kosáry tervét, át akarta venni az irányítást. Ezért hozták létre az MMA-t:
„Két évtizeden át nem zavartuk különösebben egymás köreit. Amikor azonban a Fidesz-kormány beemelte az MMA-t az Alaptörvénybe, megváltozott a helyzet. A köztestületté vált MMA ugyanis egyetlen politikai párt által létrehozott, önmeghatározása szerint ideológiailag homogén intézmény, ami már önmagában ellentmond a szellemi élet autonómiájának. Az Alkotmánybíróság 18/2014. számú határozata ki is mondta, hogy az MMA köztestületté alakulása Alaptörvény-ellenes volt. Ez persze semmiféle következménnyel nem járt.”
Hangsúlyozta, hogy a Magyar Művészeti Akadémia a politikai hatalom eszköze, valójában minisztériumi hatáskörrel felruházott intézmény. Pénzosztó hely, díjakat ad. Semmi szükség az állami művészeti díjakra:
„Az állam állami díjat adjon, tiszti és lovagkereszteket és hasonlókat az ország érdekében tett szolgálatokért. A politika általában nem ért a művészethez és a tudományhoz, újabban onnan tudni, hogy felismeri a szellemi értéket, hogy lerombolja. Az önkorlátozás sosem volt ebben az országban erény, a most regnáló párt szemében pedig a gyengeség jele. Kétségtelen, hogy az MMA vezetőinek 2011-ben tett nacionalista és kirekesztő nyilatkozatai arról, hogy milyennek is kell a művésznek lennie Magyarországon, egyelőre inkább csak fenyegetések maradtak.”
Kitért arra, hogy az MMA-ba csatornázott közpénzmilliárdokból micsoda gazdag kulturális sokszínűséget lehetett volna teremteni. Az MMA feltőkésítése bizonyos vonásaiban afféle kulturális Mészáros Lőrinc-modell:
„Itt előbb próbálták ki. A Széchenyi Akadémia ezzel ellentétben szép torzó, nem tudja kiteljesíteni önmagát. De mondhatom másként is: hatalmas szellemi potenciál koncentrálódik benne. Ha a politikát sikerül egyszer a saját területére visszakényszeríteni, majd betöltheti azt a szerepet, amelyet alapítói szántak neki.”
A költő megfogalmazta, szolidárisak az MTA-val, nyilatkozatban tiltakoztak az ellen, hogy a kormánypolitika a megsemmisítésére tör. Mert hiszen erről van szó:
„Pár éve válogattam egy kötetet Ady publicisztikájából. „Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim?”
– kérdezte.
„A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket, mintha itt sem lettünk volna.” Eddig még nem tessékeltek ki. De hogy a politikát teljesen átveszik az „alantas elméjűek”, már valóra vált. Ez pedig a küszöbön áll: „Tessék törvényhozásilag kimondani, hogy az intellektuális élet és foglalkozás tiltva van Magyarországon.”
Ősi hagyományunkat, a „kultúra-iszonyt” olykor megszakítja egy kis szellemi építkezés, akadémia, egyetem, művészet, de aztán jönnek, akik az ilyesmit nem szenvedhetik. Szégyen és unalom örökké azon káromkodni, hogy Európának ezen a részén még sohasem sikerült tartósan élhető világot teremteni. És hozzátenni fütyörészve: a szabad szellemet sem tudta kiirtani senki.”
/A teljes interjú az Élet és Irodalom LXIII. évfolyam, 9. szám, 2019. március 1. olvasható./