Banánköztársaság
Szanyi Tibor: ultragáz vs. remény
Az elmúlt pár tucat órában a média és a sajtó elképesztően nagy terjedelemben elemezte Orbán Viktor brüsszeli cirkuszát. Nem zárom ki, hogy a teljesen értelmetlen miniszterelnöki magyarázkodásra van vevő Magyarországon, de Orbán is jobban járt volna, ha ezeket az ultragáz sületlenségeket a többi tagország nyilvánossága nem hallotta volna.
Maradjunk annyiban, hogy a nemzetközi porondokon a magyar kormányfő szénné égett,
s a közelebbi hívein túli százmilliók a hasukat fogják a röhögéstől, feltéve hogy érdekli őket ez a pannon szerencsétlenség. Pedig semmi politika nincs a háttérben, de tán még anyagi magyarázat sem sok.
Összesen arról van szó, hogy egy komplexusos figura élvezi, hogy komoly becsben álló politikusok ugrálnak körülötte, kérlelik erre-arra, udvarolgatnak neki stb. Egy valójában súlytalan politikus ostoba módon visszaél a nemzetközi jogaival. Ennyi.
A cirkusz múltával viszont az európai platformok egész másról kezdtek el beszélni. Nevezetesen Giorgia Melonit méltatják, minthogy legfőképp neki tulajdonítják a kissé zakkant magyar kollégájának leszerelését, és irányba állítását.
Végül ez az olasz hölgy lett a sztár, őt ünneplik, mint az EU egyik védelmezőjét, szemben a porrá gyalázott gonosszal.
Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy egy másik olasz politikus, bizonyos Mario Draghi amúgy is tündöklő csillaga mostanság még magasabbról világít, akkor nehéz azt mondani, hogy az olaszok ne lennének feljövőben, mármint az európai porondokon. Rajtuk kívül egyre fajsúlyosabb szereplő a francia elnök is, azaz kimondható a jó hír, hogy az utóbbi időszakban pipiskedő, valójában koncepciótlan európai politikusok sokasága mögül egyre több valódi aduász lép elő, akik bármelyike kemény tárgyalófél lehet az EU képviseletében akár az amerikai, akár a kínai, avagy akár az orosz vezérekkel szemben.
