Connect with us

Banánköztársaság

Bruck András: „a kanyarban bátran előzünk” miniszterelnöki dicsekvéssel szemben mindenkivel esztelenül ütközünk

Megosztás

Normálisnak tekinthető-e érzéseinket egy süllyedőben lévő ország milyenségéhez, hétköznapjainak minőségéhez kötni? Mintha egy prostituáltba lennél szerelmes, aki még meg is lop, de ahelyett, hogy zárat cserélnél az ajtódon, önnön beteges képzeleted foglyává válsz.

Megosztás

Normálisnak tekinthető-e érzéseinket egy süllyedőben lévő ország milyenségéhez, hétköznapjainak minőségéhez kötni? Mintha egy prostituáltba lennél szerelmes, aki még meg is lop, de ahelyett, hogy zárat cserélnél az ajtódon, önnön beteges képzeleted foglyává válsz.

Aligha egyedül küszködöm hasonló érzésekkel.

Feltűnt, hogy egyre gyakrabban találkozom a „hazám”, „nemzetem”, „otthonom” kifejezésekkel, és ezek a legtöbbször aggodalmak és félelmek sötét kontextusába vannak csomagolva. A haza kezd azzá a hellyé válni, ahol mind többen érzik magukat meglopva és becsapva. Ha viszont mindenek ellenére mégis hazádnak tekinted ezt a helyet, akkor miért nem teszel többet azért, hogy jobban érezd magad?

Ha nem állsz ellen, amíg még lehet, hogy fogsz ellenállni, amikor már nem lehet?

Mivel vigasztalhatnám magam?

  • Gondoljak az ukrán nemzet elmúlt másfél évére, a szörnyűségekre, amiket barbár szomszédjuktól szenvednek el? Ahol a hatalom számára kényelmetlenné vált emberek úgy hullanak ki az ablakon, mint madárfiókák a fészekből?
  • Vagy gondoljak a nyolcvan évvel ezelőtt elárult és legyilkoltatott sok százezer magyar zsidóra, és adjak hálát, na kinek? amiért ilyesmi ma nem volna lehetséges? Biztos?
  • Tizenhárom évvel ezelőtt mit láttál mindabból, ami azóta itt bekövetkezett? Nem a szemed előtt vált rablóhordává egy egykor ígéretesen indult politikusi nemzedék?
  • Esetleg emlékeztessem magam az ötvenes évek fekete autóira és az utána következő évtizedek mainál jóval korlátozottabb szabadságjogaira?
  • Egyszóval, gondoljak arra, hogy „ahhoz képest” ma milyen jó nekünk? Miért tenném? Tényleg a pokol volna a mérce?

A rezsim ugyan egyfolytában küldi fenyegető jelzéseit a haza fogalmának átírásáról

– a tanárok jövő májusban esedékes eskütételre kényszerítése mögött sincs más ok, mint megalázni, még jobban megfélemlíteni őket –, de úgy tűnik, a korszerű autokrácia beéri a test helyett a lélek megsemmisítésével. Az ember mint érzékeny, érző, könnyen sebezhető lény a hatalom hazai birtokosai szemében nem létezik, teljesen megvakította őket a gőg, az uralom- és vagyonvágy. A közjó szolgálatára felesküdött emberek irodalmi alakokká váltak, vesztünkre nem a hősök és nemes lelkek, hanem a Gatsbyk, Jagók, az Állatfarm Napóleon nevű, Sztálinról mintázott kandisznója fajtájából. A civilizációs korlátok úgy omlottak le bennük egyik a másik után, ahogy a Legyek ura gyerekhőseiből.

Megállíthatatlanul szaporodó példák tömege tanúskodik arról, hogy egy rezsim, Európában egyedül nálunk, hogyan vált az állampolgárai kiirtása nélkül is embertelenné.

Napjaink egyik szupersztár írója, a gyűlölt-imádott Michel Houellebecq mondja:

„Ha van egyetlen határozott eszme, amely minden regényemben megjelenik, néha a megszállottságig, az a következő: egy egyszer már megindult hanyatlási folyamat soha nem fordítható vissza többé”.

Szerinte mindegy, hogy barátságról, családról, egy házaspárról, egy társadalmi csoportról vagy egy egész nemzetről van szó. Ez utóbbira aligha képzelhető el a mienknél szomorúbb és tragikusabb példa. Egyre inkább rendőrtörvények között élünk, a jogrendszer, mint egy nyári tűzvész után felégett vidék, a média, mint egy jégeső elverte kert, amelyben pár szem épen maradt gyümölcs után kutatsz a földön.

Ha pedig rátévedsz egy kormányadóra- vagy oldalra, azt hiszed, a tébolydába kerültél

A gyorsan fejlődő Albániáról mesélik, hogy már ott is rossz érzés magyar turistának lenni. Na és hol nem? A válság egyik ágazatról terjed a másikra: a MÁV gyorsan romló szolgáltatásai miatt maga Lázár János kért elnézést a héten. Nem számít. Holnap majd kimegy Ausztriába, és egy mozdonytemetőből bemutatja, hogy az osztrák vasút sokkal rosszabb állapotban van. Nem lesz felzárkózás, nincs többé kitörési pont, az elszegényedésnek egyre több jele látható, „a kanyarban bátran előzünk” miniszterelnöki dicsekvéssel szemben mindenkivel esztelenül ütközünk, persze a legócskább diktatúrák kivételével, és a „pillanat uralásából”, ami Magyarországon a kormányzás alapelvének, tehát állandó hazugságkényszernek tekintendő, a becstelenség évtizede lett.

Talán mégis érdemes mindenkinek zárat cserélni.

Forrás

Kapcsolódó

Szerző