Kerítésen innen
Tudják, amíg nincs baj, addig…., de ha van? – Egy tragédia margójára egy „kék” szemével
A tudatlanok nagyképűségével kezeli a regnáló a rendőrök, tűzoltók, mentősök helyzetét. Nem reagálnak az egyértelmű jelekre, hogy aki teheti, elhagyja a köteléket. Akik maradnak, feltehetően hivatástudatból teszik, de badarság visszaélni az elkötelezettségükkel. Pedig amikor bekövetkezik a tragédia, csak rájuk számíthatunk!
A tudatlanok nagyképűségével kezeli a regnáló a rendőrök, tűzoltók, mentősök helyzetét. Nem reagálnak az egyértelmű jelekre, hogy aki teheti, elhagyja a köteléket. Akik maradnak, feltehetően hivatástudatból teszik, de badarság visszaélni az elkötelezettségükkel. Pedig amikor bekövetkezik a tragédia, csak rájuk számíthatunk!
Renomérombolás megy ezerrel….
A Zsaruellátó facebook oldalon jelent meg egy bejegyzés, ami szintén erre az életbevágó problémára hívja fel a figyelmet a kedden történt budapesti házomlás kapcsán:
„Egy tragédia margójára- egy kék szemével: leomlott egy épület falazata a belvárosban. A pillanat törtrésze alatt kellett cselekedni. Akik a helyszínre érkeztek, nem tudhatták, hogy mi vár majd rájuk. Nem gondolkodtak, csak cselekedtek. Úgy, hogy nem tudták, kit vagy mit rejtenek a romok. Hogy hány emberen kell segíteniük. Hogy az ő életük veszélyben van-e. Kézzel, eszközzel, minden módon azt keresték, hogy nehogy legyen még valaki a romok alatt.
Tették ezt a hőségben, beöltözve talpig, mit sem törődve saját magukkal vagy az életükkel. Együtt dobbant minden szív, hogy segíthessenek, akinek szüksége van rájuk.
Mert igenis szükség van rájuk
Tűzoltók, rendőrök, mentősök, mind bajtársak és társak voltak a bajban.
Aztán egy ilyen nap után hazatérnek a szolgálatból a családjukhoz, akik aggódva figyelték a híreket, hogy nehogy nekik is bajuk essen.
Hazatértek az otthonukba, amit alig bírnak fenntartani a hivatásos fizetésből. Ahonnan nem fognak tudni elköltözni, nyaralni menni, vagy jobb életet teremteni, mert nem keresnek annyit sem, hogy megéljenek belőle.
Ők mégis ott voltak a tűző napon, talpig beöltözve, hogy életeket mentsenek.
- De mi lesz, ha ők nem lesznek?
- Ha mindenkit elüldöznek a rendszerből?
- Akkor ki fog segíteni az embereknek?
- Ki fog az ilyen tragédiákban helyt állni?
Összeszorul a szívem, ha erre gondolok, hogy ilyen hétköznapi hősöknek ilyen kevés megbecsülés jut. Nincs ez így jól. Ők az életükkel játszanak minden nap. Több megbecsülést érdemelnének.”
